2024. 02. 29., csütörtök, 11:00
Itt ne legyen győztes vagy vesztes, legyen igazság és tényszerűség – írja lapunknak megküldött cikkében Pap László, aki egy időről időre visszatérő kérdés tisztázását vállalta magára. Az elmúlt években rendre felmerült a kérdés, Bauer Gyula ezredes vagy Reichard Béla százados vezetése alatt tértek-e vissza Kaposvárra a 44-es gyalogezred katonái az olasz frontról. Vendégszerzőnk egy eddig csak kevesek számára ismert, korabeli bizonyíték bemutatásával kíván pontot tenni e kérdés végére, rávilágítva arra is, mi okozhatta a félreértést.
Húsz éve gyűjtöm a kaposvári 44-es gyalogezreddel kapcsolatos relikviákat, a jelvényeket, leveleket, fényképeket, történeti dokumentumokat és különféle tárgyakat.
Folyamatosan törekszem arra, hogy minden módon bővítsem e gyűjtési területtel kapcsolatos ismereteimet. Sok dokumentumot, levelet és egyéb iratot sikerült beszereznem és elolvasnom. Ezek az anyagok, fényképek sok mindenre fényt derítenek a régmúlt történéseiből. Beletartozik az internetről szerzett információáradat is, amelyben esetenként az ún. „vándorhibák” tévútra vihetik az érdeklődőt, a gyűjtőt és a kutatót. Ilyen akkor fordulhat elő, ha egy téves feltevést mások tényként kezelnek, továbbadnak, vagy egyszerűen más megfogalmazásban átírják. Ez nagyon megosztó lehet a kutatók és gyűjtők körében, mert mindenki a maga valós vagy vélt igazát bizonygatja. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy forduljunk el az internet világától, mert valójában nagyon sok fontos információ is található ott, csak van, amit félreértelmezünk, vagy érzelmi alapon adunk tovább. Ez nem jó, mert a tényekhez és az igazsághoz nem visz közelebb. Az írásom katonákról szól, megérdemlik, hogy pontosan az maradjon fenn róluk, amit képviseltek, és amit tettek. Egyebekben nem szorulnak a védelmünkre. Itt ne legyen győztes vagy vesztes, legyen igazság és tényszerűség, mert ez megilleti őket.
A 44-es gyalogezred olasz frontról való hazavezetésével kapcsolatban kétféle vélemény létezik. Vezetőjükként az egyik tábor Bauer Gyula ezredest nevezi meg, míg a másik Reichard Béla századost. Több dokumentum említi azt a tényt, hogy az ezred iratai, melyek tartalmazták a napiparancsokat is, hazakerültek 1918-ban, de az 1919-es események idején nagy részük megsemmisült. Az 1938. szeptember 4-én megjelent Somogyi 44-es Újság 5. oldalán ezt írja Bakay Árpád őrnagy: „Szomorú idők voltak! Ezen időben rengeteg 44-es okmány és vagyon ment tönkre, melyre az ezred pontos történetének megírásához sokszor szükség lett volna. Az elvtársak az anyakönyvi lapokkal és harctéri ezredparancsokkal fűtöttek.”
Ezek a sorok is igazolják, hogy a tények és az igazság kiderítéséhez, pontosításához összefogásra lenne szükség. A birtokunkban lévő bizonyítékokat meg kellene osztani egymással, mert az nem járható út, hogy az eredetit átírjuk, és úgy terjednek a fals információk. Már az is sokszor elég lenne, ha indulatok nélkül meghallgatnánk egymást. Ennek érdekében teszem most közzé azt a két korabeli forrást, amellyel én rendelkezem.
Az egyik egy újságcikk 1918-ból, a másik pedig a 44-esek ezredtörténete, illetve két idézet ebből a könyvből. Mindkét forrás világosan tudomásunkra hozza a tényeket. Soha senki nem kérdőjelezte meg valóságtartalmukat, mert a korai időszakban mindenki számára egyértelmű volt a hazatérés mikéntje. Ez akkoriban nem volt kérdés. Csak elmúltak az évek, és elmentek az adatközlők, mi meg itt állunk kétségek közt.
Tíz nappal a katonák hazaérkezése után jelent meg az Az Újság című lapban az a cikk, amelyet teljes terjedelmében és szó szerint (de mai helyesírással) idézek:
Akik utolsók voltak a Piavénál
(A 44-es gyalogezred hősies utóvédharcai)
— Saját tudósítónktól —
Még mindig tart az emberáradat az olasz front felől, csapatrészek jönnek gyalog, vonaton, rendszeresen, rendszertelenül, egyes kötelékek teljesen felbomolva, mások pedig meg úgy, ahogyan együtt vannak. Az a káosz, amely a fegyverszünet bekövetkezésével az olasz fronton támadt, nem minden ezredet tudott szilárdan együtt tartani a viszontagságos napokban, amelyeknél rémesebbeket ez a négy évnél tovább tartott háború sem tudott produkálni. S mégis örülnünk kell, amikor ismét a magyar fiúk dicsőségét halljuk, a magyar bátorságot, kitartást és vasfegyelmet látjuk azoknál, akik csaták tüzében edződtek meg, és akik a háború folyamán páratlan vitézségükkel legkitűnőbbjei voltak a hadseregnek. A 44-es gyalogezred katonáiról van szó, akik az utolsó pillanatig megállották a helyüket, akik, mikor már minden veszve volt, fedezték életükkel azokat a csapatokat, amelyek már megkezdték a gyors tempójú visszavonulást. A somogyi fiúk voltak az utolsók, akik a Piave mentén harcoltak, és addig tartották ezt a fontos pozíciót, amig a csapatok valamennyien a Piave innenső partján voltak. Most már otthon vannak Somogyországban a derék 44-esek, megérdemlik, hogy a dicséret és elismerés hangján írjunk róluk, ahogyan különleges megbecsülés illeti Bauer Gyula ezredes, dandárparancsnokot, a 44-esek harmadféléven volt parancsnokát és a jelenlegi ezredparancsnokot, Radwaner alezredest, akik mindketten a szó igaz értelmében az ezred atyái voltak. Ha minden magyar ezred felett ilyen humánus érzésű, jó magyar emberek parancsnokoltak volna, nem lazult volna meg a fegyelem, és nem lennének nyomorékok és betegek azok, akik négyévi szenvedés után a családi tűzhely felé igyekeztek.
A Piave alsó folyásánál, Connegliánál a 62. gyalogdandár Bauer ezredes parancsnoksága alatt állott, amikor megkezdődött az olaszok irtózatos erejű támadása. Október 24-én vette kezdetét a pergőtűz, amelynél hatalmasabbat a háború nem termelt. Olyan tölcsérek támadtak, hogy amikor a visszavonulás megkezdődött, az ágyúkat nem lehetett helyükből kimozdítani. Szitává volt lőve az egész terep, s amellett a csapattestek még csak a redukált békelétszámot sem érték el. Kétszázhatvan ember helyett 35-40 volt egy században, hiányos és rossz élelem, rongyos egyenruhákban, szétmállt bakancsokban. És mégis megtörtént a hihetetlen: ezt a frontszakaszt a 44-es gyalogezred az utolsó percig tartani tudta. Ez az ezred fedezte a többi csapatok visszavonulását egészen Bellunóig, ahol ismét a Piave folyóhoz értek. Ötnapos küzdelem után, hegyeken át jutottak el a híres rossebbakák. Bellunónál volt az utolsó Piave-híd, ezen átkeltek a csapatok, pedig már csak kétszáz lépésnyire voltak az olaszok, akik sokszoros túlerővel támadtak. Amikor Radwaner alezredes a negyvennégyesekkel már áthaladt a hídon, Bauer Gyula dandárparancsnok jelt adott a fahíd felrobbantására. A híd ezer meg ezer darabban hullott a folyóba, a dandár tovább menetelt, és a Monte Crocóig utóvédszolgálatot teljesített, míg csak november 3-án be nem következett a fegyverszünet.
Minthogy a hadosztályok tucatjával vonultak hazafelé, bevagonírozásról szó sem lehetett, az ezred gyalogszerrel kezdte meg a hazafelé való utat. Bauer ezredes hűséges somogyi bakáival teljes tizennégy napon át menetelt, míg végre a karintiai Arnoldsteinban bevagonírozhatott az ezred. De a tréntől és a lovak nagy részétől meg kellett válni, mert nem volt elégséges számú vasúti kocsi. Arnoldsteinban a délszláv nemzeti tanács azt akarta, hogy a 44-esek adják át a fegyvert. Ilyen parancsot somogyi „rosseb“-bakák persze nem respektálnak, és egyetlenegy ember sem adta át a fegyverét. Mind egy szálig hazaért Kaposvárra, magával hozta teljes felszerelését, konyháit, gépfegyvereit, az ezredkasszát, az iratokat, sok milliót kitevő értékeket, és arról beszélnünk sem kell, mily nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta Somogy népe az ő hű fiait.
Azért írjuk meg mindezt, mert olyan ezrednek az utolsó pillanatig való kitartásáról van szó, amelyre büszke lehet ez az ország, és amelyre számíthat a béke áldásos idejében is. Nincs is baj Somogyországban, a rossebbakák tartják fenn a rendet örömére mindazoknak, akik mindig büszkék voltak a 44-esekre.
Az Újság, 1918. november 24. 6. o.
Amennyiben nem lett volna tényszerű az írás, biztos, hogy helyreigazítást kér Reichard Béla százados, és a hazatért katonák körében is nagy felháborodást keltett volna.
A következő dokumentum az az előszó, amelyet Bauer Gyula fűzött a Kurtz Géza nyugállományú ezredes által írt ezredtörténethez:
„Ezredünk: egy országból való, mely munkássága és a háborús céloknak való alárendeltségével a végső győzelem gazdasági előfeltételeit megteremtette; ezen ezredet mindig az első sorokban látjuk, hol ismételten fényesen megállta erőpróbáját dinasztikus szeretetének és hűségének, valamint magas katonai és erkölcsi értékével döntő eredményeket fűzött győzelmes zászlóihoz. Büszkén jegyzem ide, hogy ezt a kiváló színmagyar ezredet vezéreltem a háborúban, és az összeomlás után – mint az ezred dandárparancsnoka a Piavétől – teljes felszereléssel vezettem vissza – harcok árán – hazájába, a gyönyörűséges Somogyországba.”
Ezeket a mondatokat a háború befejezése után tizenkilenc évvel írta le Bauer Gyula tábornok. A könyv adattári részében, a 304. oldalon, Bauer Gyula életrajzánál pedig ez áll: „Hervadhatatlan érdemet szerzett magának Bauer tábornok azáltal is, hogy akkor, mikor az 1918. novemberi összeomlás úgyszólván minden köteléket felbontott, mint a 62. gyalogdandár parancsnoka — eszményi katonai kötelességtudását mindenek fölé helyezve — a szerencsétlen piavei harctérről személyesen vezette a 44-eseket teljes felszereléssel Kaposvárra.”
Ebben a könyvben ilyen fontos kérdésben nem jelenhetett meg valótlanság, mert az összes – még élő – tiszt és katona ismerte a hazatérés történetét. Ezután sem kért senki helyreigazítást vagy módosítást. Tehát ez így a valóságnak megfelelt. Olyan dokumentumot nem találtam, amely Reichard Béla százados közreműködését igazolná a frontról való hazatérésben. Mindettől függetlenül kiváló katona volt. Nem véletlen, hogy ő kapta a parancsot a Reichenbergben lévő pótzászlóalj hazahozatalára, s ennek a parancsnak maximálisan eleget tett. Erről az 1925-ben kiadott várostörténeti könyvében a 122. oldalon a következőket írta Bereczk Sándor „1915. június 11-én az ezredet Reichenbergbe helyezték át, honnét 1918. augusztus 8-án jött vissza Kaposvárra Reichard Béla százados parancsnok vezetése alatt, és az Erzsébet út bejáratánál a városház előtt felállított diadalkapu alatt, a város hatósága hivatalosan fogadta az ezredet”. Bereczk Sándor tévesen írta, nem az ezredet helyezték át, hanem a pótzászlóaljat. Vélhetően ez okozta – az események után sok évtizeddel – a félreértést: akik arról olvastak, hogy 1918-ban Reichard hazahozta a 44-eseket, azt hitték, hogy Olaszországból vezette Kaposvárra a harcoló csapatokat, valójában azonban Csehországból hozta a pótzászlóaljat. De ez is nagy dolog volt, hiszen a város és a megye élén állók – a lakosság kívánságának is eleget téve – már évek óta minden követ megmozgattak, hogy hazakerüljön a legendás rossebbakák hátországi alakulata. Reichard bebizonyította rátermettségét, s elmondhatjuk, hogy ezt követően indult meg a katonai karrierje. Bajtársai tisztelték és szerették. A Somogyi 44-es Újságban is olvashatjuk, hogy „szeretett Reichard Béla őrnagyként” emlegették. Sajnos korai halála véget vetett szépen ívelő katonai pályafutásának.
A leírtak közreadásában segítő szándék vezérelt. Mindkét katonára büszkék lehetünk, emléküket kegyelettel őrizzük.
Forrásmunkák:
Kurtz Géza – Kristófy Géza: A cs. és kir. „Albrecht főherceg” 44. gyalogezred és a cs. és kir. 105. gyalogezred története. Budapest, Merkantil Ny., [1937]
„Az Újság”, 1918. november 24.
Pesti Sólet, 2013. június 28. Csak előre, Rosseb. Egy elfelejtett hős arcképe. (II. rész) Bíró Ákos írása
Tatai Városkapu, 2018. június 28. Csak előre, rosseb. Tatai zsidó tábornok a nagy Háború poklában. Vámosi László írása
Somogyi 44-es újság, 1938. szeptember 04.
Bereczk Sándor: Kaposvár rendezett tanácsú város története és fejlődése. Budapest 1925. Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet R-T.