2019. 10. 02., szerda, 19:05
A falusi kertekben, szőlőhegyekben és az úgynevezett szilvásokban termett kék szilvából nagy üstökben szilvalekvárt főztek, ez a ház asszonyainak, rokonoknak közös elfoglaltsága volt. A szilvaszemeket kétfelé vették, kimagolták.
Gondos keveréssel, lassú tűzön sokáig főzték. Akkor lett jó, amíg be nem sűrűsödött, megkeményedett a teteje. Agyagcserépből készített edényekbe, fazekakba tették. Galambospusztán a cselédek ezt a munkát közösen végezték az uradalmi sütőkonyhában vagy jó idő esetén az udvaron.
A zselici községekben, pl. Boldogasszonyfán szokásban volt a csetefőzés. A határban kis hordókba vagy kosarakba összegyűjtötték a gyalogbodza (somogyi tájszóval: csete) érett, fekete bogyóit. Óvatosan szedték, mert a csete természetes festékét nem lehetett a kézről lemosni. A hazahozott termést leszemezték, vászonzsákba tették, és kipréselték. Néha a kádban lábbal taposták ki. A levét nagy bográcsban sokáig főzték, míg vörös hab nem jött a tetejére, ezt többször lehabolták. Itt nem ízesítették cukorral, hanem folyékony lekvárként fogyasztották. Állítólag kiváló hatása van az asztma ellen.
Az aszalás régen mindenhol szokásban volt, hiszen a böjtös ételeknek az aszalék fontos alapanyaga volt, és legtöbbször aszaltat adtak a köszöntő gyerekeknek is. A kerti gyümölcsökből főként a szilvát, almát, körtét, a vadon termőkből a vadkörtét aszalták. Ez utóbbit sokszor egyszerűen csak beledúgdozták a padláson lévő búzába, és a tél közepére itt megérett. Az aszalásra a napos időt használták ki, a felszeletelt gyümölcsöt a napon szárították ki. Máskor a kenyérsütés után a még meleg kemencébe tettek be egy-két tepsi aszalékot. Az összeaszalódott terméseket egy vászonzsákba helyezték, felvitték a padlásra, és felakasztották a gerendára. Mások a pincében, spájzban tárolták.
