2019. 07. 25., csütörtök, 08:40
Ki gondolná, hogy a Tupperware edények, a Lutra albumok, a Commodore 64-es számítógépek, vagy éppen a 90-es évek pop- és filmsztárjai nyomán szépirodalmat lehet alkotni?
A kaposvári Vass Norbert első prózakötetével mégis erre tett kísérletet. A főhős kiskamasz kis történetei aztán egységes, a korszakot érzékletesen bemutató könyvvé álltak össze, így jelenhetett meg tavasszal az azóta számos pozitív kritikát begyűjtő Indiáncseresznye.
A jelenben élő ember mindig nehezen ragadja meg, hogy milyen korban is él, mik annak a fő jellemzői, stílusa. Talán értéktelennek is hat. Az Indiáncseresznyében hogyan találtad meg azokat a kulturális „eszközöket”, jellemzőket, amelyek érdemessé váltak a leírásukra?
Kisiskolásként a jelenben élni olyasmi, mint nagyon közelről nézni egy festményt. Ilyenkor elmerülünk a színek kavalkádjában. Lelkesen fedezzük fel a vászon összes árnyalatát, igyekszünk tetten érni minden ecsetvonást, még ha azok többnyire csak pöttyöknek, foltoknak, pacáknak tűnnek is első blikkre. Annyira kíváncsiak vagyunk, hogy legszívesebben az orrunkat, az ujjunkat is hozzáérintenénk a szóban forgó festményhez. Ettől persze még inkább szétesik az összkép. Ahhoz, hogy a maga teljességében lássuk a kompozíciót, hátrébb kell párat lépnünk, a kontúrok ugyanis messzebbről mutatják csak meg magukat. Vagyis jól mondod, a távolság szükséges, sőt, azt hiszem, elengedhetetlen.
A kötetben olvasható történetek a kilencvenes években játszódnak. Úgy fest tehát, nekem több mint húsz évre volt szükségem, hogy kellő távolságból tudjam szemlélni a saját kisiskoláskoromat. Ahogy visszagondoltam, naphosszat tartó biciklizések, pecázások, gombfocimeccsek, kölyökpezsgős szülinapok jutottak elsőre eszembe. Az önfeledt játék, a barátaimmal és a családommal töltött idő. És egyből ezután a másolt videokazetták, a megnyúlt magnószalagok, a Lutra albumok, a Tupperware edények és a Commodore 64-es számítógépek. Azok a tárgyak tehát, amelyek körülvettek bennünket akkoriban. Nagyobbak és szó mi szó, ormótlanabbak is voltak a 2010-es évek letisztult, csinos dizájntárgyainál. Egy mai kiskamasz számára ezek szinte történelem előttinek hathatnak, számunkra viszont szerethetők, sőt, végső soron nélkülözhetetlenek is voltak, és ha belegondolsz, különös módon a közösségeink, a profán rítusaink is ezek köré a tárgyak köré szerveződtek. Én legalábbis így láttam, amikor nekifogtam a történetek megírásának. Az eddigi olvasói visszajelzések pedig azt mutatják, hogy sokaknak hasonló a tapasztalata.
Visszatekintve az akkori önmagadra, nyilván beugrottak ezek a képek, helyzetek. Mennyi a valóság és mennyi a fikció a történetekben? A szereplők felismerhetik-e magukat?
Még ha zömmel megélt események adják is a kötetben szereplő történetek magját, azoknak inkább a tipikusságát igyekeztem megragadni, hiszen az olvasók számára a naplószerű leírásoknál izgalmasabbak lehetnek tán az aha-élmények. Hogy felismernek egy, a novellákban szereplőhöz hasonló tanárfigurát, a részeges szomszédot vagy az iskola rémét, akinek igazából vajból van a szíve. Ilyenkor ki-ki rádöbbenhet, hogy mennyire hasonló helyzeteket élt át gyerekként, vagy éppen mennyire jelentéktelennek gondol valamit, ami számomra, számunkra fontos volt.
Nekem pedig azok a beszélgetések, levélváltások nagyon izgalmasak, amelyek egy-egy rég látott baráttal vagy akár ismeretlenekkel, a kötet olvasása kapcsán kezdődnek el. Nagyon hálás vagyok, ha valaki megtisztel azzal, hogy elmeséli a saját történeteit. Szóval nem kizárt, hogy egyik-másik szereplő felismeri magát, de ezek a novellák akkor működnek igazán jól, ha jóval többen magukra ismernek az elbeszélt történetekből, mint azok, akikről a hőseiket mintáztam.
Az eddig megjelent kritikákban feltűnő, hogy legtöbben a gyorsan letűnt korról írnak (nyilván azért is, mert úgy lehet nosztalgiával tekinteni erre az időszakra, hogy mégsem kell megmagyarázni sem a kazettát, sem a Mortalt, sem van Damme-ot, sem a Kacsameséket), miközben talán sokkal fontosabb az, hogy mit érez, lát meg egy gyerek a világból. A könyvet olvasva úgy tűnik: egy gyerekkel már minden megtörténik, mire 10 éves lesz... Hogyan látod?
Köszönöm, hogy erre rákérdeztél, szerintem nagyon is így van. Mire az alsó tagozatot kijárja valaki, addigra biztosan többször fejre áll már a kontrás BMX-ével, előfordul, hogy párszor leesik a cseresznyefáról, jó néhányszor a vesztes kosárcsapatba kerül, máskor viszont győzelmeknek, iskolai sikereknek örülhet. Ott vannak aztán a nagyobbak, akik vagy a szárnyaik alá vesznek, és olyankor rengeteget lehet tanulni tőlük, vagy pedig kiszámíthatatlanul viselkednek, és emiatt jobb óvatosnak lenni velük. A felnőttek világa még kiszámíthatatlanabb. Egy idő után sejteni kezdi az ember, hogy melyik családban nem örülnek, ha rendetlenséget hagyunk magunk után, vagy ha hangosan nevetgélünk, mint ahogy az is világossá válik, hogy melyik az a ház, ahova bármikor felugorhatunk egy nagy pohár hideg kannás szörpre. Veszekedünk és kibékülünk, és tíz éves korunk táján, még ha nem is valljuk be magunknak, észrevesszük már a lányokat is, és addigra így vagy úgy, besettenkedik az életünkbe az elmúlás. Ha másként nem, hát egy nyakkendős, félrefésült hajú bácsi halálhírén keresztül, akinek miniszterelnök volt a foglalkozása, és amiről a nemzedékem java élő, egyenes adásban értesült, hiszen 1993 decemberében, a vasárnapi Disney-mesedélutánt szakította félbe az eset. Mennyire szimbolikus ez, nem gondolod? Egy gyerek, akinek napi tapasztalata a halhatatlanság, egyszer csak szembesül azzal, hogy bármikor vége lehet. A meséknek, és az életnek is.
Bár még friss a kötet, de miután nemcsak 10 éves múltál, hanem 16-20-25-30 is, adódik a kérdés, várható-e folytatás? Kaphatunk-e tőled a közelebbi múltunkból is ilyen pontos leírást?
Az Indiáncseresznye esetében arra tettem kísérletet, hogy egy, a világra éppen rácsodálkozó kissrác szemszögéből nézzek vissza a rendszerváltozás utáni euforikus-zűrzavaros évekre. Ez az időszak legalább annyira érdekelt, amennyire a gyermeki narrátor megszólaltatásának a lehetőségei. Arra próbáltam választ kapni, hogy vajon mit érthetett meg egy magamfajta vidéki kölyök a fejünk fölött zajló gazdasági és politikai folyamatokból, vagy a szomszédunkban tomboló véres háborúból. Nem sokat, de valamit azért érdekes módon csak-csak megéreztünk mindezekből. A közös tapasztalatok, élmények – ahogy erről esett már szó – úgy kovácsoltak bennünket közösséggé, hogy nem is feltétlenül tudtunk róla. A kilencvenes évek végére viszont annyi kisebb csoportra bomlott szét az addig zömmel egységes generáció, hogy nem könnyű általános érvénnyel szólni az új évezred hajnaláról. Az ugyancsak kaposvári Totth Benedeknek egyébként, a Holtverseny című regényében sikerült ez a nem mindennapi mutatvány. Én most egyelőre más jellegű szövegekkel kísérletezem. Olyan ez a kötet megjelenése óta eltelt szűk három hónap, mintha a rádió keresőjét csavargatnám. Lehet, hogy éppen egy olyan csatornát találok, ami visszavisz a kétezres évek elejére, de az is lehet, hogy valami egészen más adás ragad legközelebb magával.