2018. 10. 08., hétfő, 20:00
Csak a szöveg és a színészek, kevés díszlet, még kevesebb kellék és jelmez. Kortárs Felolvasószínházi Maratont tartott a Csiky Gergely Színház társulata az Együd Árpád Kulturális Központban október hetedikén, vasárnap.
Csak a valóság és a színészi intenció választotta el a közönséget a színház eme minimalista variációjától.
A maraton három előadásából kettőt néztem meg, melyek mind napjainkban releváns, nehéz és sok esetben megosztó témákat dolgoztak fel.
Németh Ákos Deviancia című darabja egy értelmileg fogyatékos lány, Zsanett életéről szól, ahogy családja – nővére és édesanyja – megpróbálják beintegrálni a társadalomba. 18 évesen élete első munkahelyén, egy kertészetben, ahol a távolságtartó nővére is dolgozik eleinte csak értetlenséget, majd ellenszenvet, végül pedig erőszakot vált ki az ott dolgozókból, amíg végül a maga egyszerű világa és világfelfogása teljesen össze nem omlik. A darab minden szereplője deviáns, csak amíg ők külsőre normális embernek látszanak és a tetteiket a normálitás álarca mögé tudják rejteni, Zsaninak nem adatik meg ez a luxus, de még a védekezés vagy ellenállás fegyvertára sem.
A darab színészeinek különösen nehéz dolguk volt, eleve a felolvasószínház stílusából adódóan is, nem is beszélve a mentális betegségek ábrázolásáról. Ezért is figyelemre méltó Varga Fekete Kinga, egyetemi hallgató alakítása, mint Zsanett, mert sikeresen megelevenített egy karaktert, nem csak egy betegséget, és sikerült végigtáncolnia azon a pengeélen, ami a valós reprezentáció és az eltúlzó paródia között húzódik. Maizác Stefánia, a darab másik egyetemista színészének is sikerült úgy belebújnia egy egyébként borzasztó emberi lény bőrébe, hogy azzal a végén még szimpatizáljom is a közönség. A Csiky Társulat többi színésze, Zsíros Linda, Nyári Szilvia, Kalmár Tamás és Kósa Béla pedig megmutatták, hogy egy igazi színésznek nincsen szüksége másra, mint a soraira, hogy együttérzést, szánalmat vagy sajnálatot váltson ki a közönségéből.
Kiss Márton Csöngője talán nem is érkezhetett volna „jobb” időben a Csikybe és Kaposvárra. A történetet a tíz évvel ezelőtt történt események, a Táncsics gimnázium diákjai által elkövetett gyilkosság inspirálta. Hogyan és miért ölheti meg két fiatal egy harmadik társukat, a barátjukat? Erre talán a legborzasztóbb válasz az, hogy nem tudjuk. Erre a darab sem ad konkrét választ. A cselekmény napjainkban játszódik, Facebooküzenet váltásokkal és egyéb utalásokkal teletűzdelve, viszont az a valóságkép, amit elénk tár akár mutathatná a tíz vagy évvel ezelőtti magyar vagy kaposvári helyzetet is. Legyen szó az oktatási rendszer hiányosságairól, az önbizalomhiányból származó validitás keresésről, megfelelési kényszerről, elhanyagoltságról vagy a cél és mérték nélküli alkoholfogyasztásról.
A három srác – Dan, Chris és Mike – ugyanolyan átlagos kamasz fiúk, mint amilyen én is voltam. Ugyanazok a dolgok feszítik őket belülről, mint minket feszítettek és feszítenek a mai napig, és én azt nem tartom elégséges magyarázatnak, hogy az egyikük pszichopata volt. Nem lehet egy ilyen tragédia súlyát egy, mentálisan beteg ember nyakába varrni. A történet súlyához, időtlenségéhez és a közönségben potyogó könnyekhez nagyban hozzájárult a fiatal színészek nagyszerű játéka is, melyek közül mindenképpen ki kell emelnem Krausz Gergő alakítását, és a halott Chris monológját. Tökéletes összefoglalója volt annak, hogy hogyan foszlik semmissé egy ilyen tragédia még egy ilyen kis város életében is, és csak azokat fogja kísérteni egyedül egy halott 16 éves fiú szelleme, akik kezein ott van a vére, Mucsi Kristóf Mike-ját és Stefánszky István Danjét. Török Sára Csengéje pedig nagyon szépen mutatja be, hogy egy tini szavai legtöbbször súlytalanok, és nem hordoznak mögöttes intenciót, viszont elég lökést jelenthetnek egy instabil embernek, hogy kitörjön belőle az, amit el akar rejteni a világ és a szülei elől.
