2018. 09. 09., vasárnap, 19:15
Pénteken vette kezdetét a Miénk a Város, ahol idén különösen erősre sikerült a felhozatal. Nagyszerű zenekarok látogattak el Kaposvárra, köztük a magyar alter zene egyik legnagyobb alakja a 30Y. Beck Zolival és Beck László „Zazával” készítettünk interjút a bandáról, a nyári élményeikről és jövőbeli terveikről.
Újra Kaposváron köszönthetünk titeket, utoljára a Dicsőség koncertturnéján jártatok itt. Milyen élmények fűznek benneteket Kaposvárhoz?
- Ez elég érdekes, mert közel élünk Kaposvárhoz, és ebből valahogy az is következik, hogy a hozzánk közelebb eső városokba ritkábban megyünk játszani, mint a távolabbiakba. Ezért sajnos a Kaposvár élmény sokkal ritkábban talál meg minket. De a legintenzívebb élményünk, az a Szentimentálé turné idején volt, mikor itt játszottunk egy rendezett előadás keretein belül, ahol 21 ember volt egyszerre a színpadon, Lévai Balázs vezénylésével. Egy ilyen szituációban eleve nagyon nehéz mozognia egy rock zenekarnak, mert viszonylag ritkán van az, hogy minket rendeznek. Ez egy nagyon érdekes élmény volt, egy nagyon jó helyszínen. Legutóbb pedig tavaly, a Vígasságok terén játszottunk Prieger Zsoltiékkal együtt. Egy érdekes vállalkozás volt, mert olyan srácokkal állhattunk színpadra, mint Szendrői Csabi az Elefántból vagy a Závada Peti és a Said. Nagyon különleges koncert volt, ahol mintha sikerült is volna áttörnünk azt a furcsa határt a komoly- és a popzene, és ami a komolyzenészek és a popzenészek között húzódik.
A tavalyi Kaposfesten nagyon nagy sikere volt ennek a koncertnek és koncepciónak. Gondoltatok arra, hogy elvigyétek az együttes hangzását ilyen komolyzenei, szimfonikus irányokba?
- Nem. Erre egy elég egyértelmű nem a válasz. Ez elég fura dolog, mert ez sosem volt nálunk igazán képben. A Szentimentáléban is a fúvós ötös volt a maximum ameddig elmentünk, mert annak azért van egy ilyen rockhoz illő hangzásvilága. Meg valahogy a fejünkben lévő dolgok sosem mozognak az aktuális trendek felé. Az a fajta trendszerű gondolkodás, ami sokszor csak egy szimpla felöltöztetése egy dalnak, szimfonikus köntösbe, az minket abszolút nem érdekel. Ami érdekes lehet ebben, és persze simán meg is történhet, hogyha ez egy kreatív alkotói, zenei térré válik, amin belül izgalmasnak találjuk a zenélést, akkor az elkezd bennünket foglalkoztatni. Egyelőre sokkal izgalmasabbnak látjuk azt, hogy van egy zenekar, amit 30Y-nak hívnak, amiben négy fickó játszik, és minden, amit a színpadon megszólaltatnak, csak az hallható és látható. És ez egy olyan világot hoz létre, amit abban a percben, azon a színpadon, ez a négy ember teremt meg, és ez minket a mai napig inspirál.
Minden projekteteket átjárja a személyesség és a saját tapasztalatok. Van-e olyan aspektusa az életeteknek, amit nem osztanátok meg a rajongóitokkal, amit nem szeretnétek így feltárni vagy amit még megszeretnétek osztani?
- Egy alkotói viszonyulásban hogyan jelensz meg, hogyan tárulsz fel és ezeknek mi a felelőssége, mit jelent az alkotói intimitás és az alkotói őszinteség, nyilván nem esik egybe azzal, hogy megosztok valami jelentéktelent, mondjuk a bevásárló listámat a Facebookon. Ez a gondolkodás egyébként eléggé távolra visz minket a megszokott celeblogikától. Azt, hogy létezik egy 30Y nevű fenomén, amely a megszólalásában, alkotásában és jelenlétében ezt az igaz személyességet beszéli el, azt mi a legnagyobb hitelességgel és az egzisztenciánk kockázatával adjuk elő minden alkalommal. Amíg alkotás marad az, amit mi csinálunk, és arról szól, hogy létrehozunk valamit, addig igazából beleférhet bármi. Akár még a bevásárló lista is, de ha nincsen kreatív értéke, akkor érdektelen. Ha valami alkotói értelemben érdekes, akkor fontos lesz a számunkra. Ezen a logikán elindulva biztos van még rengeteg dolog, amit nem közöltünk, az egyetlen kérdés, hogy van-e ezeknek valami esztétikai tartalma? Mindennek az a tétje, hogy tudsz-e vele teremteni valamilyen valóságot.
Mindig az alkotás a tétje annak, amit csinálunk, és sohasem a saját magunk hírneve. Azért írunk dalokat, hogy azok a világok válhassanak láthatóvá, amiket ezeken keresztül ragadunk meg.
Kik azok napjaink kortárs zenei környezetéből, akik titeket inspirálnak, vagy akikre érdemes lenne jobban odafigyelnünk?
- Szerencsére nagyon sokan vannak, ami egy nagyon jó hír. Nagyon sok mindenkit fel tudnánk sorolni, nagyon sok okból kifolyólag, de akiket mindenképp meg kell említenünk, az az Idegen. Ők jelenleg a legnagyobb csodái az ország underground életének. De ugyanúgy mondhatnánk a Sorbonne Sexualt vagy a Madrapurt is. Vagy az Árnyéknyúlat Debrecenből. Továbbá egészen lenyűgözött minket a kortárs jazz és a popzene ötvözete Váraljai Petra triójától, szóval rengeteg nagyon jó új banda van jelen. Akik huszonévesek nem mellesleg, és akik a saját arcukra szeretnék formálni a saját zenei nyelvüket. Nagyon erős világokat hoztak létre mind. Más-más zenei szinten állnak, de itt nem is ez a lényeg, hanem hogy elképesztő és egyedi dolgokat alkotnak. Mondhatni az undregroundnak egy új virágkorát éljük. Talán most, ennek az évtizednek a vége felé megint van és születik néhány olyan zenekar, ami át tudja majd ütni a mainstream érdeklődési küszöbét.
A nyári időszak alatt nem nagyon pihentetek, szinte minden magyar fesztiválon megtalálhattunk benneteket valamelyik színpadon. Mi hajt titeket még ennyi év után is, amitől olyan nagyszerű pillanatokat kapunk, mint például a Volt Fesztiválos koncertetek zárása?
- Érzelmileg ez az idei nyár igen erősre sikeredett. Nem feltétlen a technikai szempontból volt intenzív, nem arról beszélünk, hogy jól vagy rosszul játszottunk, ezt döntse el valaki más, hanem hogy egy nagyon erős érzelmi utazás volt a nyarunk. Azt hiszem pont ez a válasz is a kérdésre, hogy ez is pont addig lesz érdekes, amíg ez az érzelmiség megmarad.
Hiába kérdezik, hogy „Nem unod-e századszorra is eljátszani a Teremtőst?”, hát nem cseszd meg, mert minden este teljesen más viszonyba kerülök azzal a dallal, a közönséggel, meg azzal a három másik sráccal, akivel a színpadon zenélek.
Ettől pedig iszonyú érdekes marad ez az egész. Lehet, hogy ennek már a korhoz van köze, de ahogy eltelt felettünk az idő, úgy lett egy ilyen sokrétegűsége az érzelmi átélhetőségnek. Ami engem illet – Beck Lacit – én egyre mélyebbre tudok lemenni zenélés közben, meg koncert után is, tegyük hozzá.
Most jelent meg nemrég az Egy című koncertlemezetek, amin élőben hallhattuk a klasszikusaitokat. Terveztek-e a közeljövőben új stúdióalbumot készíteni, mire számíthatunk tőletek a jövőben?
- Vadi zsír új a fejlemény, mert első alkalommal adunk interjút ezzel kapcsolatban, először, nyilvánosan, hogy igen, tervezünk új albumot. Ez most nyáron derült ki, egy abszolút spontán és megható pillanatban, mikor Zoli, aki amúgy sosem szokott ilyet csinálni, küldött egy kör-e-mailt a zenekar tagjainak. Ez turné közben volt, a két üres napunkon, amikor megkaptuk az üzenetet, hogy „Te figyelj ide, szerintem lesz új lemez”, és elküldte nekünk a szövegeket, dalötleteket, mindent. Érződött, hogy valamit akarunk csinálni, csak azt nem tudtuk pontosan, hogy mit. Ez amúgy bennünk van, hogy sokáig nem tudunk egyhelyben állni. Valahogy az az érdekes ebben az egészben, amit sokan csak valami rögeszménknek tartanak, hogy a zenekar nem szimplán csak egy banda, mármint nem csak a miénk, hanem a zenekarság maga. A zenekarság azt jelenti, hogy van egy olyan alkotói közösség, ami egy adott pillanatban rájön arra, hogy mind ugyanabból a ponból tekintenek a világra, és ezzel kezdeni akarnak valamit. Ezt egyébként nem is lehet visszafogni.
Ez nem olyan, mint egy kocsmai társaság, hogy akkor most ezt kibeszéljük két sör mellett, mert ezt nem is nagyon tudjuk szavakkal átadni. Ez pedig nem vesz el a színpadi jelenlétünkből vagy energiánkból, hanem sokkal inkább hozzáad. A zenekar létezése egy mindenkori jelen idő. Nem lehet egy hátizsákkal felmenni a színpadra, és azt mutogatni, hogy „nézd én a múltban ekkora voltam”, mert nem a tekintélyünket akarjuk felcibálni. Most Kaposváron, amikor játszunk, akkor sem az megy a fejünkben, hogy „a nagy 30Y koncertet ad”, hanem hogy pár óra múlva történni fog velünk valami lényegi, valami, amivel a teljes egzisztenciánkat kockára tesszük.
A teljes létezésünket visszük fel és adjuk át a közönségnek és magunknak.