2018. 06. 24., vasárnap, 15:04
Keresztelő Szent Jánost a magyar néphagyományban a honfoglalás utáni bizánci kapcsolatainkból eredően Szent Ivánnak nevezik.
A naphoz számos népszokás kapcsolódik Somogy megyében is, nem csak a tűzgyújtás hagyománya.
A névnapja előtti éjszaka az esztendő legrövidebb éjjele, június 24-én kezdődik az új évszak, a termést hozó nyár. A napfordulókat már a kereszténység létrejötte előtt megünnepelték, a nyári napforduló az 5. században lett Keresztelő Szent János ünnepe.
A keresztény ünnep magába olvasztotta a régi hiedelmeket és rítusokat, így pl. a Szent Iván-éji tűzgyújtást is. Ez a szokás Európa legtöbb népénél ismeretes, nálunk mintegy ötven éve már elfelejtődött, de újabban terjedőben van. Régen sötétedés után hatalmas máglyákat gyújtottak, ebbe illatos füveket szórtak. A tüzet az eladó lányoknak át kellett ugorniuk, a tűz körül álló falusiak a Szent Iván tűzének átugrásából következtettek a lányok ügyességére, arra, hogy ki megy férjhez előbb. Párosító énekeket is mondtak, ezek a dalfüzérek néha több óra hosszat is tartottak („Hosszú, mint a szentiváni ének”). A tűzben almát is sütöttek, ezt mágikus értékűnek tartották, a gyerekeknek adtak belőle, hogy egészségesek legyenek.
Somogyban Szent Ivánnak jelentős kultusza volt, ezt az is bizonyítja, hogy sok templomot szenteltek a tiszteletére (Attala, Balatonberény, Barcs, Somogygeszti, Miklósi, Somogyfajsz, Somogytúr, Tarany, Zala, Zákány).
| Szent János miért Szent Iván? |
|
A nyárközép napja az éves tevékenységi kör jelentős napja a neolitikus idők óta. A nyári napfordulót a kezdetektől tisztelték, de később is megünnepelték a kelták, a germánok, a szlávok, és az északi népek szinte mindegyike, ahogy még ma is teszik. Széles körben tartottak rítusokat és rituálékat a legrövidebb éjszaka, a természet, és a fák tiszteletére. A tűzfesztiválok és a szerelmi mágia, varázslás és bűbáj éje volt ez (Shakespeare Szentivánéji álom című drámája a leginkább ajánlott olvasmány). Az éjszaka és a tűz mágikus bűbáját hatásosnak gondolták mind az aktuális szerelmekre, mind a jövendőkre: a szerelmeseknek együtt, vagy külön-külön kellett átugraniuk a szerencsét hozó lángok felett, melyek így messze űzték tőlük a rosszat. Minden más, amit ekkor cselekedtek, vagy munka, amit ekkor végeztek, bűbájos hatású volt: a patakok mellől ekkor begyűjtött virágoknak és gyógynövényeknek gyógyító hatást tulajdonítottak, a forrásokat és kutakat kitisztították és feldíszítették erre a napra. Mindezt azért, hogy növeljék a termékenységet, és a kutakban-forrásokban lakó szellemeket kiengeszteljék. Az ezen a napon szedett növények gyógyító és fertőtlenítő hatással bírtak mind az emberekre, mind az állatokra, de még a földekre is. Ez az időszak volt leginkább alkalmas a házasságok megkötésére. A sort még hosszan folytathatnánk, hiszen rengeteg szerelmi praktika és bűbáj kapcsolódik még az ünnephez. A nyárközép napja az éves tevékenységi kör jelentős napja a neolitikus idők óta. A nyári napfordulót a kezdetektől tisztelték, de később is megünnepelték a kelták, a germánok, a szlávok, és az északi népek szinte mindegyike (ahogy még ma is teszik). Papjaik-druidáik a Föld és az Ég nászának tisztelegtek. Mivel pedig az ünnep szimbolikája a fény és a világosság győzelmét fejezte ki a sötétség és a halál felett, az egyház is élt ezzel az eszközzel, és erre a napra helyezte Keresztelő Szent János születése napjának ünnepét (a többi szenttel ellentétben, akiknek mindig a mártírhalált szenvedésük időpontja az ünnep: ez Keresztelő Szent János esetében augusztus 29-e lett). A június 24-e (mely hónap másik neve egyébként Szent Iván hava) a nyári napforduló napja, december 24-e pedig a télié. Két születés, egy Keresztelőé és egy Megváltóé. A Keresztelő, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli meg azt, aki majd győzedelmeskedik a halálon. Így a keresztény szimbolikába is beillesztést nyert a fény-sötétség küzdelme, itt ezért ünnepelhették a nyári napfordulót. De ha a Keresztelő neve Szent János, akkor miért tulajdonítják az ünnepet mégis Szent Ivánnak? Azért, mert az Iván név a régi magyar Jovános, Ivános alakjából származik, illetve a János névnek |
A Szent Iván éjszakájához kapcsolódó hiedelmek közül 1901-ben Kisbárapátiban jegyezték fel a következőt: Aki az aranyos pátrácot, amely csakis éjjel virágzik, kilesi és a virágját leszedi, gondosan magánál őrzi, meg fogja érteni az állatok beszédét. Közismerten ez a gyógyfüvek gyűjtésének a legalkalmasabb ideje.
Somogyszentpálon, a Dráva-menti horvátoknál Szent Iván dologtiltó nap. Ha ködös, nyirkos az idő, nem lesz szőlő, férges lesz a gyümölcs. Ilyenkor mondják: „Iván zsivány, mer elviszi a szőlőt!”
Kapolyon úgy vélekednek, hogy Iván megszabja a krumpli, kukorica termését, ha ezek ilyenkor megáznak, bőven teremnek majd. Buzsákon Iván-nap után kezdik vetni az őszi árpát és a retket.
Dr. Király Lajos tanár úr írásai bővebben a somogyi szokásokról: lámpásozás, tűzcsóválás, lobogózás.
| Szentiván alma: |
|
A legkorábban érő alma. Apró, halvány zöldes-sárgás színû. Enyhén fanyar, édes. Jellegtelen ízű fajta. Bőtermő, gyorsan romlik. |
A szabadi hagyományok között is szerepelt a szentiváni alma. Attalában ezt még aranyalmának is nevezik, Szent Iván napján mágikus cselekményre használják fel: „azok a szülők, kiknek kicsiny gyermekeik haltak el, a levegőbe feldobják, hogy a visszahullott almát élő gyermekeik felszedjék.” Göllében is hasonló szokás élt. A táskai hiedelem szerint a szentiváni almába nem volt szabad kést vágni, mert akkor elveri a jég a határt.
| „Lámpásozás” a Kapos mentén |
|
A Vízmente német községei közül a szentiváni „lámpásozás” legteljesebb leírása Szabadiból származik. Itt az evangélikus német telepesek és a katolikus magyarok az 1920-as 30-as években a következőképpen ünnepelték Szent Iván napját: Jószágbehajtás után tisztára seperték az utcát, aztán a falu felső végén gyülekeztek a fiúk, a drótra fűzött kérgeket otthon már belocsolták petróleummal. Elindultak a falun végig, ketten-ketten az eszközüket összefogva, gyűjtötték a máglyára valót: „Aggyanak a Szent János tüzére fát, szénát, szómát, szentiványiómát.” Az asszonyok várták őket, kötényükben szalmacsutak, pazdergya, óma. Az utcai padnál már a fa is elő volt készítve. A házaknál megrázták az almafát. Besötétedéskor a legelőn, a Hejászó-domb alatt voltak. Itt máglyát gyújtottak. A „lámpásokat” is meggyújtották. A dombra felmenet köröket írtak le maguk körül, a végén ledobták a dombról. A máglyánál megvárták a tűz kihunytát, énekelve mentek vissza a faluba. „Az volt a dicsőség, kinek volt jobb lámpása, kié égett tovább, és ki írta szebben le a tűzkarikákat a Szent János tiszteletére.” |
