2018. 05. 11., péntek, 14:46
Kaposvár városának adományozta Tar Csatár egyetlen ismert, 1882-es nagyméretű portréfotóját Bekes József gyűjtő. A várostörténeti ritkaságot, amelyet 1882-ben Langsfeld Mór neves fényképész készített, Szita Károly polgármester vette át. Nemrégiben a kaposvári újságíró a Mocsai-kúriának a felsőmocsoládi iparos társaság egyedi, hímzett, százéves zászlaját, az andocsi plébániatemplomnak pedig egy régi festményt adott. Őt kérdeztük gyűjtői szenvedélyéről.
- Miért éppen Tar Csatár fotóját adta a városnak?
- Ez tisztelgés a feleségem előtt, aki a Festetics Karolina óvodát vezeti, szerintem remekül. Talán Brunszvik-díja is ezt igazolja. Másrészt Kaposvárnak is fontos lehet az emlék, hiszen egy művész, író, színész alapította meg első óvodáját. Vele párhuzamosan Toponáron egy gyönyörű nő, Festetics Dénesné Zichy Karolina is létrehozta a maga kisdedóvóját, aki különben Széchenyi István nevelt lánya volt. Szóval az óvodaügy Kaposvárott hihetetlen korán lábra kapott. Másrészt megígértem Lévai Jóskának, szorgalmas helytörténészünknek, aki 56-os forradalmár volt, hogy egyszer jó helyre kerül majd a tőle vásárolt ritkaság. Ez az egyetlen fotó Tar Csatárról, ez jelent meg az 1925-ös Bereczk-féle Kaposvár albumban is. Az a Langsfeld Mór készítette, aki a város első reprezentáns fotósa volt. Szintúgy Rippl-Rónai jóbarátja, aki még rajzot is készített róla. Egy darab várostörténet került vissza a városházára.
- Hogyan lesz valaki gyűjtő? Milyen inspiráció indítja el, hogy könyveket, tárgyakat szerezzen meg?
- Én elsősorban dedikált könyveket gyűjtök, de néha kilépek egy-egy szép, ritka tárgy kedvéért másfelé is. Kórtani eset vagyok: észrevettem magamon, hogy az olvasásnál megsokszorozott szeretettel nyúlok olyan könyvek felé, amelyet az író kézírásával is ajánl. Ez aztán egy idővel annyira elhatalmasodott rajtam, hogy lehetőleg csak ilyet olvasok. Ma már ezerötszáznál is több ilyen kötet van a könyvtáramban. Ez az olvasás mániája nélkül nem megy, szerintem tán nem is a munka, hanem az olvasás tett bennünket emberré. Én is lepedőt akasztottam tizenévesen a szobám üvegajtajára, hogy édesanyám figyelmét kijátsszam. Gyerekkoromban apám szenvedélyes vadász lévén szívesen mutogatta Széchenyi Zsigmond aláírtját, sajnos a kötet elkallódott, de persze szereztem egy ugyanilyet. A dedikált könyv vonzalma egy Csörsz István-kötettel kezdődött a hetvenes évek közepén. A kor botránykönyve volt a Sírig tartsd a pofád, az író pedig Kaposvárra jött, amúgy éltek itt közeli rokonai. Odaléptem hozzá. Jelzem, nemrég halt meg, szégyenletesen kevesen írtak róla…
- Néhány ezer forintért mindenki vehet dedikált könyvet, de egy Petőfi vagy Ady által jegyzett kötet már milliókra rúg…
- Így igaz, így én is híján vagyok ezeknek. Örök fájdalmam, hogy Ady Endre Szép Ernőnek írt képeslapját éppen József Attila-hóbortom miatt elcseréltem. Nagyjából hetente veszek két dedikált könyvet, válogatós vagyok, a magyar irodalom jelesei érdekelnek. Sokat kutatok, hirdetek, levelezek – így némiképp olcsóbban megkapom, mint aukción, ahol nagyon elszálltak már az árak. Most legnagyobb örömömre a Kossuth-díjas kitűnő író, Bodor Ádám írt vissza, az online sorai felérnek egy dedikációval.
- Az egyik legteljesebb Takáts Gyula által dedikált sor az öné, mi vezette a Kossuth-díjas költő köteteinek gyűjtésére?
- Nyilván, mert ismertem. Szeretem Pannon líráját, talán sebzi, de igaz, a Nagyberek költője volt, ahogyan Zákonyi Feri bácsi írta róla. Teljesebben a Balatoné, Bece fővárossal. Ismerhettem, fiatalon irigyeltük is azt a baráti körét, amelyet sokszor lestünk meg a kávéház szegletén. Néha csak azért is szembementünk vele, hogy kalapos alakjának odaköszönjünk. Szebb volt ettől a nap. Most az ehhez a körhöz tartozó utolsó nagy mohikán, Szigetvári György is elment, akinek zseniális Kaposvár-anekdotáit órákig tudtam hallgatni. Takáts Gyulával újságíróként interjúkat készítettem, igaz, nem tartoztam a szűkebb baráti köréhez, de nagyon tiszteltem. 32 dedikáltam van, de nem teljes. Fehér Zolinak, aki most a költő könyvtárának, dedikáltjainak feldolgozója, szebb gyűjteménye van, de akad még egy-két tisztelője, akinél főként a korai, ritka Takáts Gyula-kötetek, mint például az 1935-ös Kút is megtalálható. Nekem egyedül ez nincs meg. Az én ritkaságom, Takáts Gyula első kiadott műve, a Nagyberek (1934) ez tulajdonképpen a pécsi doktori disszertációja, saját maga rajzolt térképpel.
- Miért válik meg értékeitől? Ki lesz a következő megajándékozott, már van erre terve?
- Adni kötelező. Talán most a gimnáziumom, a Táncsics következik. Fölértékeli, ha szívedből adsz, s nem volt lottóötösöd vagy nem vagy olajmilliomos. Hogy miért adok? Édesanyám nyolcvannégy éves, de alig várja, hogy megjelenjen egy hír a tévében vagy újságban, hogy ide meg ide lehet adakozni. Révült szemekkel figyelem, a kilencvenezer forintos nyugdíját mire költi. Ugye érti, amit Schindler mondott a film végén: megmenthettem volna többet is. Anyám így nevelt, a példa ragadós, talán adhatnék többet is, kézcsókom neki…