2018. 05. 03., csütörtök, 12:27
A Csiky Gergely Színház műsorának egy nagyon sokat várt előadása a Kelemen József által rendezett „Az Ünnep”.
Tegnap este volt szerencsém beülni a darabra, és a színház épületének felújítása óta először tapasztalhattam meg az új társulat tehetségét, az ideiglenes székhelyük adta lehetőségeket és egy igazi színházi drámát.
A Hansen család a hatvan éves családapa Helge szülinapjának megünneplésére készül szállodájukban. Minden gyerek megjelenik, a lecsúszott Michael, a szétszórt és lázadó Helene, és Christian is, a legidősebb és legsikeresebb mindközül, akinek ikerhúgának halála és temetése sötét árnyékként lengi be az ünnepséget. A személyiségek és sérelmek ütköznek és lepattannak egymásról, majd az ünnepi vacsora elején Christian köszöntőbeszéde, amit édesapjának címzett előrántja az összes csontvázat a szekrényből, majd egy pillanat alatt szertefoszlik a hazugságokból szőtt családi idill hamis fátyla.
Sokan aggódnak az új helyszín miatt, de az Agóra tökéletesen replikálja a színházélményt. Ezt az is bizonyítja, hogy a darab díszlethasználata igen minimalista, de mégis visszaadja egy hatalmas szálloda képét, illetve az étkezőasztal elhelyezése és berendezése – ami körül igazából a cselekmény jelentős része folyik – „Az utolsó vacsora” képi világának felidézése mellett a nézőket is leülteti a családdal szembe, és nekünk is muszáj végigülni ezt a kínos kényelmetlen, feszélyező és végtelennek tűnő családi üzelmektől keserű lakomát.
Nagyon sok napjainkban, különösen az elmúlt év árnyékában – szexuális erőszak botrányok, MeeToo – fontos társadalmi problémát dolgoz fel a darab, mint például családon belüli erőszak, szexuális erőszak, mentális problémák. Mindegyik gyerek a családon belüli erőszak és az érzelmi és mentális terror következményeit viseli magán. Ez a Michaelt alakító Hüse Csabánál a legfeltűnőbb, aki a feleségét és szeretőjét egyaránt bántalmazza, ezzel folytatva az erőszak körforgását. A többiek problémáira leginkább csak beszélgetésekből és utalásokból kapunk infót, mint például Helene nem túl fényes karrierpályájáról és férfiügyeiről vagy Christian mentális problémáiról és szanatóriumban töltött éveiről. Viszont ezek a problémák nem igazán oldódnak meg, a központi konfliktus elvarrása pedig túl gyorsan, egyik pillanatról a másikra, katarzis nélkül hullik az ölünkbe.
Itt akkor rá is térnék azokra a részekre, amik nem igazán működtek, és sajnálatos módon az egyik ilyen az a színészi játék. Minden karakternek egy nagyon összetett és mély személysége volt, még a „vicces” szereplőknek is, viszont az ehhez szükséges nüansz nagyon sokszor hiányzott a színészek játékából vagy szimplán nem volt ott az a karaktertípusra jellemző jelenlét vagy tekintély, amit megkívánt volna a témaválasztás vagy a történet. Itt elsősorban Mészáros Sárára gondolok, akinek egy neurotikus, pánikbeteg és céltalan Helene-ét kellett volna alakítania, amit sokszor csak túljátszással tudott szemléltetni, viszont a legnagyobb jelenete belőlem is majdnem kicsalt egy-két könnycseppet, de hasonló mondható el Helge-t játszó Gyuricza Istvánról is, aki leginkább csak kinézetével hozta a szigorú, érzelmileg elmaradott apafigura karaktertípusát, akitől rettegnünk kéne, de egyszer sem borzongtam tőle. Bakos-Kiss Gábor Christian-je pedig korántsem olyan kiemelkedő vagy elragadó, mint azt a szerep megkövetelné, viszont ezeket mind nem feltétlenül tudom a színészek számlájára írni.
Ahhoz, hogy arról tudjak beszélni, ami számomra elrontotta a darabot, muszáj lesz a befejezést és a cselekményt jobban szemügyre venni, így aki nem akar többet megtudni a történetről, itt hagyja abba az olvasást.
A darab hossza kevesebb, mint két óra. Ezalatt be kell mutatni minden karakter defektjeit, majd ezeket meg kell oldani, el kell jutni a dráma tetőpontjáig, majd azt is meg- és fel kell oldani, miközben vicces egysorosok, indokolatlan töltelékkarakterek zsúfolják be az amúgy is keszekusza történetet, és ennek a „kapkodásnak” a legnagyobb áldozata a befejezés és a központi konfliktus. Akkor szabadul el a pokol, mikor Christian felfedi, hogy őt és ikernővérét édesapjuk szexuálisan zaklatta, és erről az anyja is tudott, illetve valamilyen szinten a testvérek mind tudták, hogy valami nincsen rendben. A feszültség akkor hág a tetőfokára, amikor egy elrejtett búcsúlevél felolvasása után a személyzet megtagadja Helge kéréseit, majd egy közös táncparti és villásreggeli után mindenki maga mögött hagyja a családi szállodát, és Helge egy éjszakás pálfordulás után érzelmes búcsút vesz a családjától, és gyerekei parancsára elhagyja a saját szállodájának ebédlőjét.
Amellett, hogy mondhatni összecsapták a történet befejezését és a konfliktus megoldását, a „gonosz elnyeri méltó büntetését”. Az apa, aki terrorizálta a gyerekeit elveszti a családját, emellett Michael, jól meg is veri – az agresszivitását itt pozitív fényben tüntetik fel, míg ezelőtt megvetendőként –, mindenki ellene fordul, ő pedig meghunyászkodik. Számtalan valós esetről tudunk, hasonló családi tragédiákról, ahol az esetek szinte 100%-ában az agresszor, legyen az szülő, testvér vagy élettárs sosem ismeri el saját hibáját és nem mutatnak megbánást. Itt pedig egy olyan narratívát kapunk, amiben egy hatalmas, és befolyásos, gazdag férfi és apa meghunyászkodik a gyerekei előtt a saját házában. Ez a valóságban sosem történne meg, illetve nem fogadnák el a családtagok az „igazságot” évtizedeken át tartó hazugságok és lelki terror árnyékában, az áldozatok vagy „bűntársak” sokszor a végsőkig védik bántalmazóikat, és mélyebbre ássák magukat a hazugságokba. Ebből látunk a darabban is foszlányokat, de egyszerűen nem szánnak rá elég időt a kidolgozásukra.
Mindezek ellenére ajánlom ezt a darabot mindenkinek. Egy nagyon fontos témát dolgoz fel, valós karakterekkel, olyanokkal, akikkel minden ilyen esetnél szembekerülünk az újságok címlapjain. A családi sérelmek és azok következményei pedig ismerősek lehetnek azoknak, akinek ki kellett menekülniük a családjuk fojtogató és toxikus környezetéből. Mindemellett személyes kedvenceim a gazdag, felsőosztálybeli, diszfunkcionális családok drámáját feldolgozó művek. Csupán azt sajnálom, hogy legalább egy felvonással rövidebbre sikerült Az Ünnep.