2017. 03. 17., péntek, 08:05
Csernus doktor az idő múltával sem higgad. Kendőzetlenül a szemébe mondja mindenkinek, hogy mit gondol, még ha azzal össze is töri az álmainkat és az önmagunkról alkotott hízelgő képet. Interjú.
Csernus Imre kíméletlenül szambázik át az emberi szíveken és lelkeken, ha kell, apró darabokra törve azokat. A férfi és női szerepekről is markáns véleménye van, az önismeret szót pedig mantraként ismételgeti. A népszerű pszichiáterrel a párkapcsolatok törékenységéről beszélgettünk.
Egyre ritkábbak napjainkban a holtodiglan-holtomiglan párkapcsolatok. Miért adjuk fel olyan gyorsan?
A problémát a 21. század legfontosabb üzenete jelenti, amely folyamatosan azt sulykolja, hogy mindenféle dolgodat nagyon gyorsan cseréld le, mert akkor leszel trendi. A mai kor embere nem tanulta meg, mi a tudatosság, sem azt, hogy mit jelent megőrizni és tiszteletben tartani a folyamatokat, az embereket és önmagunkat. Minden azt sugallja, ha a régi dolgot, a régi kapcsolatot már unjuk, akkor következzék a csere.
Nagyapáink, nagyanyáink azonban nem így gondolkodtak. Gyakran egy egész életet leéltek egymás mellett. Türelmesebbek, alkalmazkodóbbak voltak, jobban szerették és tisztelték egymást?
Nem alkalmazkodóbbak, inkább megalkuvóbbak voltak. Akkor még nem volt internet, autópálya, repülőgép. Lassan, kimérve folytak a dolgok, melynek hozadékaként az ember kis közösségekben, családokban élt, s gyakran beletörődött abba, hogy neki ez jutott. Amilyen rózsát szakítottál, azt szagold – mondták faluhelyen. A 21. században azonban olyan szinten felgyorsult az életünk, hogy szinte pillanatok alatt eljutunk az ország egyik végéből a másikba. Nem vagyunk tehát rászorulva a megőrzésre, s ráadásul az emberek jelentős részének fogalma sincs arról, hogy mit jelent felnőttnek lenni, mit jelent az egymásra figyelés.
Ön szerint mit jelent felnőttnek lenni, felnőttként viselkedni?
Nagyon sok ember azt gondolja, hogy ez egyenlő a tetteinkért való felelősségvállalással. Ha azonban csak racionális szempontból vállalunk felelősséget, az nem elég, mert mit kezdek akkor az érzéseimmel? Ebben az esetben a tetteimért felelősséget vállalok, de hallgatok az érzésekről és hallgatok saját magamról. A kellemes dolgokat még úgy-ahogy bevallom, sőt dicsekszem velük, a hiányosságaimról azonban hallgatok. Mikor azonban megismerkedem valakivel, előbb-utóbb kilóg a lóláb, s akkor jön a csalódás. Nagyon sok kapcsolat hitegetéssel kezdődik, s amikor kiderülnek a kölcsönös hazugságok, mindketten csalódnak egymásban, rájönnek, hogy egyikük sem vállalta a felelősséget önmagáért, vagyis egyikük sem felnőtt.
Mi ebben a helyzetben a recept? Menjünk, vagy maradjunk, meddig vergődjünk egy boldogtalan kapcsolatban?
Ha az én őszinte felvetéseimre a másik csak időlegesen változtat, ha a társam nem szívből akarja a változást, nem saját magáért, akkor óhatatlan az a felismerés, hogy múlik az idő, és nincs valódi változás. Ha én megtettem mindent, de nincs változás, akkor miért ragadjak bent egy olyan kapcsolatban, amelynek csak vegetálás a vége.
Mit tegyünk ekkor? Keresgéljünk tovább? Azonnal kezdjünk mindent előlröl?
Nem javasolnám. Ha valaki hoz egy döntést, és egy kataszrofális, boldogtalan kapcsolatnak vége lesz, akkor először tanulja meg, hogy mit jelent az, hogy önismeret. Tanulja meg, hogy mit jelent érzelmileg rendbe tenni a dolgokat, mit jelent érzelmileg felnőni, helyre tenni a bennünk lévő görcsöket. Ha ezt nem tesszük meg, a következő kapcsolatunk is ugyanolyan lesz, mint az előző.
Sokadszor említi az önismeretet. Mi ezzel a probléma? Félünk megismerni önmagunkat?
Kimondani önmagunkról emberi dolgokat, lehet örömteli és fájdalmas egyaránt. Nem vagyunk hajlandóak még önmagunknak sem vállalni a kellemetlen és fájdalmas dolgokat. Ezért teljesen mást mutatunk kifelé, mint ami belül van.
Ebből élnek a pszichológusok…
Mostanában igen, korábban ebben segítettek a sámánok, a papok, ahogy azonban egyre csökken a vallásos emberek száma, egyre többen keresnek máshol kapaszkodót. Azt azonban tudni kell, hogy a segítő, legyen az bárki, csak tanácsot tud adni, ajánlatot tehet arra, hogy az illető legközelebb egy ilyen helyzetben hogyan lépjen, de a problémát mindenkinek magának kell megoldani. Ehhez pedig elengedhetetlen az önismeret, önmagunk teljes felvállalása.