2016. 11. 24., csütörtök, 17:39
Aktív, vidám, beszédes, tele élettapasztalattal. Ilyen Szigetvári György, vagy ahogy a kaposváriak többsége ismeri, Gyuri bácsi, aki a közelmúltban töltötte be a 90. életévét. Városunk díszpolgára, számos templom és közintézmény megálmodója még mindig nyomon követi a közéletet, és a mai napig jól emlékszik arra, ami az elmúlt 7-8 évtizedben történt Kaposváron.
Istvándiban gyermekeskedett, de élete nagy részét Kaposváron töltötte ls tölti. Hogyan került a megyeszékhelyre?
Édesapám székely gyökerekkel bírt, ám Erdély elcsatolása után nem tette le a román államesküt, így nem dolgozhatott tovább főjegyzőként. Ekkor költözött Somogyba, megnősült, és két testvéremmel együtt mi már itt, pontosabban Szigetváron születtünk. Édesapám korai halála után a nagymamánkhoz költöztünk Szigetvárra, majd később Kaposvárra.
Volt családi indíttatása az építészeti pályára?
Igen, az egyik nagybátyám, Gosztonyi Gyula Pécs egyik elismert építésze volt. Emellett mindig szerettem volna valami maradandót alkotni. Azon épületek egy része, amelyeket terveztem, még akkor is állni fog, és beszélnek rólam, amikor én már elmentem az ismeretlenbe. Még ma is jól emlékszem az egyetemi éveimre, 1945-re, amikor az amerikaiak annyira szétlőtték Budapestet és az ország nagyobb városait, hogy az egyetem épületébe is beesett a hó. Akkor a rektor azt mondta nekünk: ti lesztek azok, akik újjáépítik ezt az országot.
A Somogytervet 25 éven át vezette, amely az egyik legjobb vidéki tervezővállalat hírében állt.
Amikor 1961-ben kineveztek a vállalat vezetőjének, 18-an voltunk, amikor pedig 1986-ban nyugdíjba vonultam, közel 200-an dolgoztak itt. Számos elismerést tudhattunk magunkénak – többek között a műemlékvédelem területén értünk el szép sikereket – elsősorban a szennai és a szántódpusztai skanzenért, valamint Hollókőért.
A városban is sok épület kapcsolódik önhöz.
Valóban, hiszen részt vettem a Dorottya szálló teljes felújításában, számos társasház építésében az Anna, Berzsenyi, Szent Imre, Dózsa, Fő és Damjanich utcákban. Az egykori munkásőr laktanya helyén elkészítettük a Lorántffy iskolát, az egyik legnagyobb büszkeségem pedig a református idősek otthona. A hattyúdalom a kaposvári sétálóutca volt, még nyugdíjazásom előtt. Nagy harcot vívtunk akkor, hiszen itt ment keresztül a Dombóvárt és Nagykanizsát összekötő főútvonal, amelyhez a közlekedési miniszter ragaszkodott. Aztán megépült az új megyeháza, és az akkori megyei tanácselnök szerette volna, ha a patikától a szállodáig lebontják az összes gyönyörű, régi épületet, hogy az üvegmonstrumnak nagy tere legyen. Ráadásul a városi tanács elnöke is úgy vélekedett, hogy amíg a város szélén a proletárok sáros úton járnak, addig az arisztokratáknak se legyen sétálóutcája. A megyei pártbizottság titkára azonban közbelépett, és azt támogatta, amit mi szerettünk volna. Ennek köszönhető, hogy Kaposvár díszburkolatos belvárosában gyönyörű szecessziós épületek között sétálhatunk.
A 60 épület közül melyiket tartja élete főművének?
A somogyjádi katolikus és a 7 református templomot. Ezeket nyugdíjazásom után terveztem, hiszen még akkor is aktívan dolgoztam. Egy földrengés következtében a nyimi templom összedőlt, és ezután felkértek egy új építésére. Nem sokkal később villám csapott a nagybajomi templomba, és az porig égett, így annak a lelkésze is megkeresett. Ezt követte az inkei, a drávaszabolcsi, a bólyi majd a csurgói templom. Utóbbi avatásakor találkoztam a hidasi székelyekkel, akiknek ugyancsak templomot kellett tervezni, ami a helyiek szeretetéből és önkéntes munkával épült fel. Az avatás előtti napon meghalt a feleségem, akivel 58 évig éltünk együtt. Bár nem volt sok erőm hozzá, de mégis elmentem a felszentelésre, ahol csodálatos dolog történt: a székely himnusz alatt egy sas kezdett el körözni a magasban, s akkor a lelkész asszony azt mondta: – Nézze Gyurka bácsi, ott a felesége!
