2016. 02. 21., vasárnap, 11:30
Balás Béla a kaposvári egyházmegye püspöke, a Parma fidei - Hit pajzsa idei kitüntetettje a Magyar Idők portálnak nyilatkozta: akik a pedagógustüntetésen a „Ki a papokkal az iskolából!” feliratú táblát emelték magasra, talán nem is voltak tisztában azzal, hogy az ötvenes évek hangulatát idézik.
A megyés püspök a Magyar Idők on-line lapban Megyeri Dávidnak nyilatkozott.
Volt idő, hogy húszan jelentettek róla, állandó megfigyelés, zaklatás, áthelyezés volt az osztályrésze a kommunista pártállami rendszerben Balás Bélának, szerinte a bevándorlási válság arra biztosan jó, hogy Európa önvizsgálatot tartson kereszténység- és humánumügyben.
A pappá szentelése is veszélyben forgott annak idején.
A hatvanas évek első felében az első Regnum Marianum koncepciós perben hetven-nyolcvan embert büntettek meg. Eltiltottak engem is néhány társammal együtt az esztergomi szeminárium látogatásától másfél évre. Az egyházkormányzó atya sírva mondta: fiaim, nem tehettem semmit, majd megpróbálunk később visszavenni benneteket. Lábatlanba kerültem a plébániára takarító mindenesnek. Később tényleg visszavettek nagy nehezen a szemináriumba, ám a felszentelés előtt a következő per kapcsán megint hívattak a Markó utcába. Bennem végigfutott, hogy ha engem is lecsuknak, mi lesz a nyári táborokkal, a kirándulásokkal, a pappá szenteléssel? Ezért a lehető legártatlanabb arccal válaszoltam a tárgyaláson, és nehezen ismertem fel addigi papjaimat. Ezt a vádlottak nem értették, később aztán átbeszélgettük az esetet.
Így nem tudott semmilyen terhelőt mondani, amit felhasználhattak volna ellenük.
Ma már talán másképp tennék, ám akkor a tettetés tűnt a legcélravezetőbbnek. A BM persze dühödten figyelt tovább. Varga Ágota filmrendező ment utána, és az állambiztonsági történeti levéltárban kikutatta, hogy egy időben húszan voltak rám állítva, ennyien jelentettek rólam. Ha nem is tudtam ezt számszerűen, érzékeltük az állandó megfigyelést. Mégsem rettentünk meg a vallásellenes hatalomtól, vérünkké vált a csiki-csuki bújócska, a kommunista titkosszolgálat kijátszása. Konspiratív módon szerveztünk meg minden kirándulást, összejövetelt. Mindenki más útvonalakon, közlekedési eszközzel ment a cél felé, többszöri átszállással, és csak a messzi távolban találkoztak. Én szintén más utakon érkeztem, hogy aztán az erdőben egy fa alatt találkozzunk, s a nyári tábor a misémmel kezdődjön.
A meghurcolásokon túl tehát végül is nem tudtak vádat emelni ön ellen egyik koncepciós eljárásban sem.
Csak gyanúsított lettem, ám mindannyiszor megúsztam a súlyosabb büntetést. A retorziónak azonban léteztek más, nem kevésbé hatékony, aljas módszerei. Felsőbb utasításra ide-oda küldözgettek különböző állomáshelyekre, hogy ne tudjak sehol megállapodni. Szakadatlanul üzentek, hogy érezzem: rajtam tartják a szemüket. Ismerősök, hívek mondták vissza, hogy kérdezgették őket: ismerik a Balás Bélát? Igen? Akkor jó lesz, ha vigyáznak vele, mert kellemetlenségeik lehetnek belőle.
Mit szól ahhoz, hogy a pedagógustüntetésen olyan táblával is demonstráltak, amelyre az volt írva: „Ki a papokkal az iskolákból!”?
Magam is láttam a televíziós közvetítésben ezt a feliratot. Talán nem is tudták azok, akik ilyesmit emeltek a magasba, mit művelnek. Hogy az ötvenes évek egyházüldöző hangulatát idézték meg. A piarista gimnáziumban, ahol érettségiztem, politikamentes volt az oktatás. A regnumi közösségben még a politikai viccek is tiltva voltak. Sőt, a Regnum egyik vezetője, Emődi László atya – akit nyolc év börtönre ítéltek –, mondta: annyi dolgunk van, hogy nem érünk rá vitatkozni, de még védekezni sem. Az egyház nem provokál, hanem végzi a munkáját.
A mostani tüntetésen a régi időket idézték más megnyilvánulások is. Az egyik felszólaló arra hívott fel: Be a szakszervezetbe! Ez a „Be a vörös hadseregbe!” leninista mondat leporolása.
Ez esetben is bízzunk benne, hogy az illető nem tudta, mit beszél. Nekem amúgy sem tetszik a közélet nyelvezete. Mintha állandó bikaviadal vagy szellemi ketrecharc folyna. Holott lehetne szót érteni – könnyebben, mint gondolnánk. Jézus is szelídséggel próbált hatni. Csak azt kellene mondani: megértem az indulatodat, de kérlek, te is próbáld megérteni az én álláspontomat. A demonstráción fiatal nők is olyan dühvel szónokoltak, hogy lerítt róluk: az egész már nem is az oktatásról szól, hanem valami teljesen másról.
Nem lehet, hogy egyszerűen az uralmat akarják átvenni az ifjúság felett, s ezért a nagy indulat? Úgy gondolják, hogy aki az újabb generációk nevelésén őrködik, az a jövőt is kézben tartja?
Ha ez a törekvés jót eredményezne, nem lenne benne kivetnivaló, de nem ez történt. Az egyre zavarosabb és züllöttebb időkben magam bátorítottam a fiatalokat, hogy lázadjanak. Azt mondtam: Isten nem arra teremtett téged, hogy ne csinálj semmit, vagy csak szolgalelkűen utánozd a többieket. Merjél kivétel lenni, többre törni, nem vagy indigó. A fiatalok kitörő örömmel fogadták ezeket a beszédeket. Egyszer a debreceni Svetits gimnázium udvarán a lányok leukoplaszttal ragasztották le a Trabantomat, hogy ne tudjak elmenni, annyira megfogta őket ez az újszerű hangvétel. Már a hetvenes években a budapesti egyetemista fiatalok tömegei lepték el a nagy templomokat. Ott lehetett hallgatni és magnóra venni Jelenits István, Kozma Imre, Bolberitz Pál, Kállay Emil, Tompa Nándor és más atyák beszédeit. Közben a Rózsák terei templom körül ott keringett egy rendőrautó.
A közbeszéd eldurvulásából lehet visszaút? Vagy a dühvel teli konfliktuskezelés marad hosszú távon általános?
Lehetne javítani a mai állapotokon. Miután kineveztek a kaposvári püspökség élére 1993-ban, sokakat felhívtam és találkozót kértem, függetlenül attól, milyen színekben lett vezető. Senki nem mondta, hogy ne jöjjek. Ily módon számos polgármesterrel, iskolai tanári karral jó kapcsolatot alakíthattam ki. A tanügyi vitában – ha volna partner hozzá –, visszakérdeznék: mi is a probléma? Egyetértünk abban, hogy a tudást át kell adni? Meg hogy mindennek a gyermekek érdekeit kell szolgálnia? Ha igen, akkor fogjunk kezet, és találjuk meg közösen a megoldást.
És a migráció kérdésében mi lehet a megoldás? Hiszen a bevándorlók kizárólag a kerítésen át, törvénykerülően akarnak átvonulni rajtunk. Nincs-e veszélyben az európai keresztény kultúra?
A bevándorlási válság arra biztosan jó, hogy Európa önvizsgálatot tartson kereszténység- és humánumügyben. Nálunk mindenki teszi a dolgát, mégpedig jól: az állam éppúgy, mint az egyházak. Nem lehet tudni, milyen tervei vannak Istennek velünk. Talán éppen az, hogy próbakőként tekintsünk a mostani nehézségekre. Mert a valódi menekülteknek menedéket és gondoskodást kell adni a keresztény etika szerint. Ha tisztázó erkölcsi megújulás a válság hozadéka, akkor ezen a megszilárdult alapon megmenthetjük az európai keresztény civilizációt.
| Díjátadó ünnepség |
|
A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából az idén 16. alkalommal odaítélt Parma fidei – Hit pajzsa díj átadó ünnepségére február 27-én, szombaton 11 órakor kerül sor a felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban, a XII. kerületi Apor Vilmos tér 9–11.-ben. Mádl Dalma adja át a kitüntetést Balás Bélának, a kaposvári egyházmegye püspökének, majd Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere tart ünnepi beszédet. Laudációt mond: Bolberitz Pál atya. A kitüntetést a 2008-ban elhunyt Gyurkovics Tibor író és Horváth Béla volt országgyűlési képviselő alapította. |
