2015. 05. 06., szerda, 06:48
A hazai populáris-ezoterikus irodalom egyik legismertebb személyiségével kaposvári előadásakor beszélgettünk. Müller Péter most is, mint mindig, az önmagát kereső embernek igyekezett segíteni a mindennapi életben, az önmegvalósításban.
Egy, a közelmúltban napvilágot látott felmérés szerint Európa legboldogtalanabb nemzete a magyar. Mit gondol, van létjogosultsága az ilyen kutatásnak, mennyire tükrözik ezek a valóságot?
Én ezekben kutatásokban nem hiszek. Mit válaszolhat egy ember, ha megkérdezik, hogy most boldog vagyok, vagy boldogtalan? Ez ennél sokkal gazdagabb dolog. Én nem is találkoztam még boldog emberrel. Embernek lenni egy dráma. Az egy hatalmas küzdelem, amiben van fent és lent. Aki boldog, az már a mennyországban van, ő már túl van az élet megpróbáltatásain. Diadallal megnyerte, megállt a mutató, ő már szabad és lebeg, ő már boldog. Itt a földön azonban hol van egy boldog ember? Boldog pillanataink vannak, boldog óráink vannak, és már az is nagy szó.
Mit tudunk tenni azért, hogy sok boldog pillanatunk, óránk legyen?
Kell hozzá valami önfeledség. Kicsit meg kell feledkezni a saját hülyeségeinkről. Meg kell feledkezni a rögeszméinkről, gyűlöleteinkről, félelmeinkről, s amikor az ember fölenged, amikor önfeledt lesz, akkor egy kicsit belekerülhetünk ebbe a lebegő állapotba. Azt is tudnunk kell azonban, hogy minden ember másként diszharmónikus. A világ egy olyan őrültek háza, ahol mindenkinek speciális őrülete van. Mindenki másképp boldogtalan, másképp fél, másképp szorong. Ezért van az, hogy az általános tanácsok hatástalanok, mert ami az egyiknek jó, az a másiknak nem.
Mi határozza meg az életünket, az, hogy harmóniában, vagy diszharmóniában élünk önmagunkkal és a környezetünkkel?
Minket egyetlen dolog határoz meg, s az önmagunk. Aki egy kicsit is mélyebben megismeri az életet és ezáltal önmagát, az a legnagyobb fölismeréshez jut, ahhoz, hogy az ember a saját életének a szerzője. Nemcsak a színész, aki eljátsza, de a szerző is. Magunk írjuk azt a mesét, amiben benne vagyunk.
Tudatosul- e ez bennünk, felismerjük-e, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa?
Mi ezt nem így éljük meg. Mi úgy gondoljuk, hogy a körülményeink áldozati vagyunk, belecsöppentünk egy olyan helyzetbe, amibe talán nem is akartunk. Függünk ettől, attól, amattól. Ezzel szemben van egy nagy fordulat az emberi létben, amikor az önmagára ébred, amikor rádöbben arra, hogy saját sorsának alakítója, álmodója, elrontója, megjavítója ő saját maga.
Mindenkinél eljön ez a felismerés, képesek vagyunk-e megjavítani saját elrontott életünket?
A kulcs az, hogyha az ember már tudja, hogy én csináltam eddig rosszul, nem mások tették ezt velem. Azért alakult így, mert benne van az én kreatív munkám is, sokat dolgoztam azért, hogy ide jussak, hogy így legyen. A jó és rossz energiáim, a félelmeim, a kisebbrendűségi érzéseim, a gyávaságom, az ambícióm mind beletettem, és idáig sikerült eljutnom. Az én teremtményem az, aki vagyok, s ha más ember akarok lenni, akkor ez a felismerés segít, hogy nem mások tették ezt velem. S innentől kezdve a saját kezembe veszem a sorsom irányítását, és formálok, álmodom, építek magamnak egy szebb, harmónikusabb, egy teljesebb életet.
