2014. 04. 24., csütörtök, 06:07
A telefon kicsöng, vajon ki szól majd bele? Pandacsöki Boborján, az öreg Parittya Setét Antal, esetleg Naftalin Ernő, vagy Leopold? A válaszom: egyik sem, s közben mindegyik. Dolák-Saly Róbert ugyanis tökéletesen hozza Dolák-Saly Róbert karakterét.
A magyar abszurd humort játszó L’art pour l’art Társulat oszlopos tagjával annak kapcsán beszélgettem, hogyan lett minimum négy figura gazdateste, hogyan lehet velük együtt élni, s mit láthatnak a kaposváriak a májusi előadásukon.
- Honnan indult az érdeklődés az abszurd humor felé?
- A gimnazista években nagyon fontosak lettek számomra Karinthy Frigyes írásai. Jeleneteit magnóra mondtuk a barátommal, és amikor visszahallgattuk, jókat mulattunk. Ezeket az abszurdba hajló, képtelen jeleneteket már akkor nagyon megszerettem. Aztán Nagy Lajost olvastam, s a mai napig megvan az a levél, amiben nagyapámat tájékoztattam arról, hogy milyen vicces könyv a Képtelen természetrajz, és ajánlottam neki, hogy olvassa el.
- A család mit szólt ehhez a stílushoz?
- Inkább az osztálytársak voltak ennek a dolognak az elszenvedői, mert gyakran fárasztó ötletekkel traktáltam őket. Egy általános iskolai osztálytalálkozón mesélte az egyik osztálytársnőm, hogy annak idején vicces rajzokkal nevettettem őt, de szerencsétlenségére a tanárnő már csak az ő reakcióját vette észre, így őt küldték ki az osztályból, hiába mondta, hogy én voltam a felbujtó. Úgy tűnik, hogy már elég régen élt bennem egy nevettető attitűd, bár ezt sokáig nem ismertem fel magamban. Sokáig csillagász, biológus, genetikus, szerettem volna lenni, de humorista semmiképpen. Amikor színpadra kerültem, még akkor is inkább a zenészség vonzott, és tényleg nem gondoltam, hogy a humor ennyire meghatározó lesz az életemben.
- Mikortól volt tudatos, hogy ez lesz a hivatása?
- Már legalább 8-9 éve dolgoztam a L'art pour l'art Társulatban, amikor az akkori párom felhívta a figyelmemet, hogy vagy vegyem komolyan a társulati működésemet, vagy lépjek ki onnan. Tudniillik valóban úgy fogtam fel az első tíz évet, mint egyet a sok kötelező elfoglaltság közül. A társulat ekkortájt indult meg a nagyobb siker felé, ez volt a Lila libás korszak. Elmondható, hogy kb. 1995-től kezdtem odafigyelni a társulati munkámra. Az is érdekes, és ritka, hogy valaki 40 éves korában válik ismertté az előadói pályán, és hogy az akkortól számított időszakban hozza létre azokat a dolgokat, amikre az emberek emlékeznek. Érdekelne, hogy mi lett volna, ha a legkreatívabb időszakomban 18-30-ig már lehetőségem lett volna közönség elé vinni azt, ami bennem volt, de ez örök titok marad.
- Az ön által megformált karakterek mennyire kötődnek Dolák-Saly Róberthez? Hogyan lehet ezt a több személyiséget tudatosan felépíteni?
- Nagyon érdekes, hogy az emberben mennyiféle én lakozik. Természetesen ezzel mindenki így van, csak sokan más műfajban mozognak, más az elfoglaltságuk, így nem viszik színpadra személyiségük különböző változatait. Nekem pedig lehetőségem volt ezeket a figurákat, jellemeket közhírré tenni, ezért tűnik különlegesnek a dolog. Általában az új estek, tévéműsorok inspiráltak arra, hogy tudatosan is kutassam, mi van még a lelkem mélyén, és hogy a figurák milyen új tulajdonságokkal ruházhatók fel.
- A karakterek közül ki áll legközelebb a szívéhez?
- Talán Boborján volt az, aki a legmélyebbről érkezett. Nem is én fedeztem fel őt magamban, hanem egy barátnőm, aki kérte, hogy csináljak „úgy” a számmal és beszéljek „olyan hülye hangon”, ahogy szoktam. Meg is lepődtem a kérésen, mert hirtelen nem tudtam, mire gondol, annyira ösztönös volt a figura. Ha ő nincs, akkor Boborján is a süllyesztőben végzi, ahogy sok más ötletem. Ezzel szemben Naftalin Ernő például már egy tudatosan kreált figura.
Egy Dolák-Saly-gyöngyszem:
- A közönség tudja formálni a figurákat?
- Igen, és most elárulok egy műhelytitkot, amiről talán most beszélek először: Boborján eleinte nagyon félénk, ügyefogyott lény volt, majd a személyiségfejlődése során szemtelen, nagyképű lénnyé vált. A közönség sokszor kereste, kérte a régi Boborjánt, s bár eleinte azzal hárítottam el a kérést, hogy mindenki változik idővel, a figuráim is, de végül beláttam, hogy van igazság abban, amire az a pár néző felhívta a figyelmemet. Boborján tényleg kezdte elveszíteni néhány olyan jellemvonást, amiért őt megszerették, aminek a segítségével népszerű lett. Ezért került vissza a mostani jellemvonásai közé az az esetlenség is, amit sokan számon kértek rajta.
- Bármennyire könnyednek tűnnek ezek a humoros jelenetek, bizonyára kemény munka van mögöttük. Csaknem minden évben új műsort mutattak be, hamarosan pedig Kaposvárra érkeznek. Mit láthat a társulattól a közönség?
- Valóban kemény munka előzi meg a bemutatókat, s ez a mostani, amit másfél hónapja mutattunk be, már a tizenötödik színházi estünk, címe: A postás megeszi a leveleket. A közönség elvárja, hogy minden évben új, különleges dolgokkal lepjük meg őket. Ez bizony sok munkát kíván tőlünk, de a siker mindig kárpótol minket!
Néhány hete Galla Miklóssal, a társulat egykori tagjával készítettünk interjút, ezt ide kattintva olvashatja!
