2014. 04. 14., hétfő, 08:28
Osztrovszkij Jövedelmező állás című tézisdrámája szerint romlott a világ. Azért méghozzá, mert cinikus, korrupt és kirekesztő hivatalnokok irányítják. Vass Norbert kritikája a Csiky darabjáról.
Az ellenük ringbe szálló tökkelütött, idealista szabadságharcosok nap nap után fogadkoznak ugyan, hogy ők majd másképp (…), de nem érnek el egyebet, mint hogy – előbb mosolyogva, később viszont vicsorogva már – belefutnak a hatalmat gyakorlók kitartott öklébe. Fájdalom: együtt kell veszniük. A történet egyszerű, a téma örökké aktualitás. Most is az – ismétli el többször, jó hangosan az előadás. Ennél többet viszont nem mond. Méhes László rendezésében Osztrovszkij ellenszenves világa egyszerre rémvalóságos és borzasztóan elemelt módon tárul elénk. Valahogy mégsem félelmetes. A képmutatásnak csak a felszínét kaparja ugyanis meg, nem merül mélyebbre. Sekélyes, bazári barbarizmust mutat be.
Videónk:
Az erődszerű (tényleg nehéz megítélni, hogy a német expresszionizmus, a csehszlovák sci-fik, vagy a kortárs minimalista dizájn formakultúráját mímelő) díszlet hosszú, szűk terében – mint elszabadult hangjegyek a kottapapíron – egyre-másra sündörögnek az egy-hangú figurák. Mindenki a saját közhelyeit hajtogatja, önnön rögeszméinek a rabja. Azt fújja, amitől boldogulását reméli, semmi egyebet nem hall meg. A harmónia lehetősége így eleve kizárt, kínálkozna viszont a kreatív kakofónia. De elmarad az is. A színészek összehangolatlanok és magukra hagyottak. Hangjuk hamiskás, játékuk széttartó. Csákányi Eszter túlzó gesztusai modorosak, Fándly Csaba naiv helyett bárgyú, elvhű helyett monomániás, elrajzolja az árnyalatokat. De Karalyos Gábor egyébként pontos játékának sincs hova szervesülnie. Nem látjuk ugyanis a leomlóban lévő, bűnökből épült, hamis katedrális sarokpontjait.
Nem tudunk meg semmit arról a világról, amelyben a cselekmény végbemegy. A figurák nem rezonálnak egymásra, más-más hullámhosszon vannak. Mintha túl nagy teret engedett volna nekik a rendező, s nem tudnák ezt közös, klausztrofób kelepcévé alakítani. Így persze minket sem ragad magával az előadás, amely – jelen állapotában – nem több harsány helyzetgyakorlatok füzérénél. Az egyik jelenet csúcspontján a drága pezsgőtől megittasult, gyomorgörcsös hivatalnok – bizonyítandó, hogy neki aztán tényleg mindent szabad – kontrollálatlan, flúgos táncba kezd. Mozdulatai olyasfélék, mint az előadás maga. Esetleges, darabos, ritmustalan és ingatag.
