2013. 12. 22., vasárnap, 11:15
David Seidler: A király beszéde című darabját pénteken mutatták be a Csiky Gergely színházban, Magyarországon először. Vass Norbert kritikáját olvashatják a hazai ősbemutatóról.
Apró ketyere egy hatalmas stadion közepén. Felerősíti, szétszórja a hangot, korrigálni persze képtelen. Ha hebegést hall, azt ismétli el. Akadó nyelvű embert szónoklásra bírni olyan ezért, mint egy arachnofóbiást arra kérni, hogy töltse az éjszakát madárpókok közt, vagy rávenni a tériszonyost, hogy ugorjon tíz méter magasról triplaszaltót. Nehéz ügy. Igazán drámaivá akkor válik, ha a szavak erejével olyasvalakinek muszáj ezrekhez, százezrekhez találni utat, akit éppen dadogása szigetelt el addig a világtól. A mikrofonmentes élet elméletileg lehetséges ugyan, a Föld nagyjából egynegyedét markában tartó hatalmas birodalom uralkodójának viszont az ékesszólás úgyszólván munkaköri kötelessége. Íme, a konfliktus.
Az istenadta nép több ezer éven át harci szekéren feszítve, törvénytartó bölcs bíróként, esetleg mulatságok árnyékos páholyából integető, tiszteletreméltó aggként láthatta csak uralkodóját, idealizált arcvonásaival legfeljebb ércpénzeken találkozhatott. A huszadik század technológiai fejlődése azonban lehetővé tette, hogy a koronás fők, egyházi méltóságok és politikai vezetők szava beköltözzék az alattvalók és a szavazók otthonába. Aki remek rétor, annak ez áldás. Kényszerűség annak, akinek a szólás teher. Albert, brit herceg kétségkívül utóbbiak közé tartozik, s mert bátyja a trónteremnél jobban érzi magát a táncparketten, Albert nehéz helyzetben találja magát hirtelen. Mire kigyúlnak a reflektorok, a hebegő Bertie-nek VI. György szerepében kell szózatot intéznie az Egyesült Királyság népéhez. Egész életében dadogása miatt rettegett, ideje végre megosztani valakivel a félelmét. Egy bukott színész személyében rátalál a lehető legalkalmasabb korrepetítorra.
Aki látta Tom Hopper A király beszéde című moziját, az tudhatja, hogy a színpadra alkalmazása nem kis kihívás. A film ugyanis remek ütemben, kiváló alakításokkal beszéli el az amúgy nem túl vaskos cselekményt. Funtek Frigyes rendezését véleményem szerint éppen a rendezetlen ritmus teszi nehezen követhetővé, így aki nem ismeri az eredeti szüzsét, könnyen eltévedhet az előadás kulisszái között.
A színpad óriási, üres stadiont idéz. A hatalmas, súlyos díszlet a főhős által cipelt roppant terhet, a nyilvánosság rettenetét juttathatja először eszünkbe, ám a bálteremként, máskor meghitt szobabelsőként, megint máskor katedrálisként szolgáló karéj folyamatos át-, meg visszaváltozásának, vagyis a színpadi tér használatának mintha nem lennének egyértelmű szabályai. Az időbeli ugrások – időnként pár óra, egy-két nap csupán, máskor évek – figyelemmel kísérését az eredetileg a stadion kivetítőjeként értelmezhető díszletelem könnyíthetné talán meg, de néhány rövid vetítést leszámítva a hatalmas felület sajnos végig kihasználatlan marad.
Az idő- és térbeli szökellések által statikus jelenettöredékekre szabdalt előadás lassan, körülményesen beszéli el mondandóját. Mintha kapkodva szólna a megfontolt beszédről. A játékidőn végigvonuló fő történetszál – Albert herceg harca a dadogás ellen – viszonylag jól kibomlik ugyan, minden egyéb – a báty dorbézolásai és felelőtlen politizálása, a világtörténelem, mint fontos kulissza, a beszédtanár színészi ambíciói, feleségéhez való viszonya, valamint az anglikán egyház hatalomszerzési kísérletei – azonban elnagyoltan jelenik csak meg a színen. Nem is volna ez feltétlenül baj, ha a közbeékelt hosszabb-rövidebb epizódok nem a terápia fázisainak elbeszélését akasztanák meg. Róka fogta csuka helyzet. Hiába oldja tehát meg roppant nehéz feladatát a főszereplő, Hüse Csaba, s hiába méltó partnere Sarkadi Kiss János, a narráció csikorog, a dramaturgia dadog. Ez pedig – tudjuk meg épp az előadásból – nem éppen a fejedelmek ismérve.
