2013. 11. 03., vasárnap, 18:54
A Bölcs Náthán a bennünk lakozó jóról és a körülöttünk ólálkodó gonoszról szól. Lessing drámája csendes és egyszerű, szövevényes és harsány, rettenetes és csodás, mint minden igazi mese. A titkokat őrző nyelvről, a fegyverek szaváról mesél.
Az előadás idejére Valló Péter hófehér vászonnal kerített hatalmas homoksivataggá alakítja a kaposvári színpadot, amelyre – egy-egy jelenet erejéig – csak égett fadarabokat, néhány széket, gyertyákat vagy egy hatalmas sakktáblát hordat. Az álomszerűen stilizált tér minden metaforánál pontosabban írja le Jeruzsálemet. A létezőt is, meg az időtlen, szent várost, továbbá azt az ájtatos gyűlöletet, ami e kettő párhuzamos jelenléte folytán képződik meg. Jeruzsálem három vallás szent helye, s mindnek a béke szimbóluma bár, több ezer éve szakadatlanul harcok színhelye mégis. S mert ilyen, a színpadon megelevenedő Jeruzsálem egyszerre jeleníti meg a keresztes háborúk korának ütközőzónáját, a drámaíró idejében, vallási villongások által szétdarabolt német területeket, de napjaink Magyarországát is. Egymás elleni acsarkodásunk mindenkori színterét.
Videónk:
Lessing figurái szenvedélyesek és esendők, csökönyösek és állhatatosak, elsősorban viszont keresők mind. Józannak próbálnak bár maradni, de nincs könnyű dolguk, hiszen folyvást a fanatizmus fojtogató levegőjét lélegzik be. Náthán, a pénzéhes zsidó bölcs, Szaladin, a kegyelmes muszlim mészáros és az ifjú, lobbanékony keresztes lovag ugyanolyan díszes gyűrűt viselnek ugyan, de mert fülükbe jutott, hogy a három ékszer közül kettő hamis, roppantmód gyanakvóak a másikkal szemben. És mire megértik, hogy látásukat mendemondák torzítják el, s lebomlanak köztük az előítéletekből épült falak, közelükben géppuskák ugatnak fel, a harc zajában pedig a csendes szavaknak nincs esélye.
Az előadás a jelenetek közti rövid vetítésekkel – a közelmúlt háborúinak sokkoló képsorai – a káoszt érzékelteti, ami a közös nyelv keresőitől végig karnyújtásnyira lapul, s épp a konszenzus kimondásakor meg is érkezik közéjük. Valló nem csak azt mutatja tehát meg, milyen keskeny sáv választ el egymástól viszálykodást és összhangot, de ábrázolja azt is, mennyire nehéz megtenni a szükséges pár lépést. A tétován mozgó szereplők lábnyoma mintha – ki-ki saját meggyőződése szerint – keresztet, csillagot, félholdat rajzolna a színpad homokjába, a jelképes Jeruzsálem porába írt szimbólumokat azonban végül fegyveresek egyforma csizmái tapossák le.
A játszók közül mindenki alázattal, pontosan és igen magas szinten teszi a dolgát, s mert a darab poétikus nyelvezete eleve lassú, meditatív együttjátszást követel, nehéz volna a szereplők közül bárkit kiemelni. Böngésszék végig a színlapot, a dicséret mindenkit megillet. Az egész színpad egy nagy sakktábla, ahol minden mozdulatnak, gesztusnak, kivárásnak és kifakadásnak szerepe van. A rendező által mozgatott színészek egy mindünket érintő játszmát jelenítenek meg, s olyan izgalmasan teszik, hogy hangjuk elér egészen a bennünk mélyre temetett gyermekig.
De volna még itt valami a sakkról. A játékról, amelyben fekete és fehér feszül egymásnak. Ellentétek. Olyan terepen háborúznak ráadásul, ami mindkettejüké. A sakktábla tehát – innen nézve – hatvannégy mezőnyi Jeruzsálem. Persze a figurák látszólag tudomást sem vesznek erről. Égre emelik előbb tekintetüket, majd pedig egymással farkasszemet nézve kaszabolják az ellent. Pedig, ha a harctérre is vetnének egy pillantást, meglátnák rögvest a Jeruzsálemet, a közös-ség alattuk, a tábla mezőin kirajzolódó erkölcsi talapzatát.
