2013. 09. 28., szombat, 18:09
A legfőbb kérdés számomra péntek este az volt, milyen ruhát ad vajon Guelmino Sándor a Hippolytra. A honi polgári vígjáték alapvetésének számító, számtalanszor színre és két ízben filmre is vitt komédiának központi motívuma ugyanis az átöltözés.
Meg az átköltözés. Az évszázados fuvaroslét után úri miliőbe érkező, a kitartó kanyargás eredményeképpen nyolcszobás rózsadombi villába felkapaszkodó Schneider família története régóta az úrhatnám csetlés-botlás szinonimáját jelenti. S mert a decens lakáj annyiféle frakkot próbált már a hózentrógeros háziúrra, az új adaptáció készítőjének nincs könnyű dolga. Guelmino úgy döntött, bálába csomagolja a korábbi feldolgozásokat, s – az alapműnek kijáró, köszönetnyilvánító kikacsintásokat nem mellőzve azért – szigorúan az eredeti szabásmintára hagyatkozva hozza létre előadását. S mert a végeredmény friss és energikus lett, úgy vélem, jól döntött.
Videónk:
A legnehezebb tán a karaktereket korábban alakítók markáns játéka által a jól ismert figurákra aggatott harsányságnak ellenállni. De – mert végig komolyan veszi a komédiázást – az előadás kikerüli ezt a zsákutcát. A díszlet kezdetben ízlésesen ízléstelen csak, s aztán is csupán annyira otthonos, hogy kontrasztot mutasson a korábbinak, de ne rántsa azt giccsbe. A gesztusok is gusztusosak, a párbeszédek sem eltúlzottak, vagyis az előadás arányérzéke remek. Különösen erős részek érzésem szerint Balogh-Barta Viktória könnyed, szellős, ötletes tánckoreográfiái, amelyek nemcsak finoman simulnak a történet szövetébe, hanem a mozdulatok nyelvén mesélnek is a figurákról, s amelyek legalább olyan szórakoztatóak tudnak maradni végig, mint a darab verbális rétege, vagyis a dumák. S ez nem kevés.
Mi a helyzet a játékkal? Hüse Csaba kimért és titokzatos Hippolytja eldöntetlenül hagyja a kérdést: hideg szívű machinátor, mosolytalan bajkeverő, a figurákat kénye kedve szerint mozgató, álarcot viselő bábmester (ahogy az egyik jelenet szellemesen hivatkozik rá), vagy naiv, szolgalelkű jellem. Sarkadi Kiss János Schneidere igazi átalakuló- és menekülőművész. Demokratából előbb szoknyakratává lesz, hogy végül az addig megvetett, dologtalan arisztokráciára is bólintani tudjon. Saját házában is bujkálni kénytelen, iszkol felesége, lánya, lakája, vagyis mindennemű felelősség elől. Gesztusaiban bájos sunyiság viaskodik a családfői önkénnyel, magabiztos karrierista kijelentéseivel a fogalmatlan parvenü tétova megnyilatkozásait igyekszik palástolni. Schneidernének nincsenek kétségei. Igaz, ízlése sem.
Varga Zsuzsa alakításában a feleség önmagát is megsebző házisárkány. Hízelgő, hisztis és képmutató. Kovács Zsuzsa Mimije rámenős és faragatlan, kiöregedőfélben lévő call girl. Kicsit Eliza Doolittle, kicsit Vivian Ward. Czene Zsófia és Karalyos Gábor bohó szerelmesek, működik közöttük a kémia. Marofka Mátyás Makátsként szélsebes, szertelen dandy. Aranyszínű, pikkelyes atlétában lejtett tánca egészen emlékezetes, akár a Sarkadival vívott szócsörtéi. Nyári Szilvia és Lecső Péter civódása is eltalált, Nyári Oszkárnak pedig nem kell több néhány mondatnál, hogy bebizonyítsa: Makáts főtanácsos bort iszik, de vizet prédikál.Jó iramú, lendületes előadással indult tehát a Csiky Gergely Színház 2013/14-es évada. S hogy mi a válasz az írás elején feltett kérdésre? A rendező trikóra és gatyára vetkőztette a Hippolyt, a lakájt, hogy – akár a darab címszereplője – visszafogott, ízléses, pont pásszentos dresszt adjon aztán rá.