2013. 05. 09., csütörtök, 05:44
Színházba járóként nem volt kérdéses számomra, hogy Nyári Oszkár tehetséges színész. Kaposváriként pedig természetes, hogy szavazatommal nap mint nap támogatom a Csiky Gergely Színház művészét, aki az idei Kaszás Attila-díj egyik jelöltje.
A művésszel többek között a díjról, az idei évadról és a színházról beszélgettünk.
- Árulja el, mióta van a pályán!
- 1996-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a fővárosban és rögtön abban az évben leszerződtem Kaposvárra a Csiky Gergely Színházba, ahol azóta is a társulat tagja vagyok. Az elmúlt évek során nemcsak az anyaszínházban játszottam, hanem Budapesten is e közben Tóth Géza kollégámmal és barátommal létrehoztam egy fontos szakmai műhelyt és társulatot, a Karaván Művészeti Alapítványt, a Karaván Színházat.
- Az idei évadban melyik szerep volt önnek a legkedvesebb?
- Gyakran már az olvasópróbán, vagy a próbafolyamat első időszakában eldől, hogy a kapott szerepet mennyire szereti az ember. Számomra nagyon fontos, hogy szeressem az előadásaimat játszani. Idén fontos kihívás volt számomra A helység kalapácsa című zenés komédiában Fejenagy szerepének megformálása. Sajnálom, hogy keveset játszottuk a darabot és nem lett belőle utazószínház, igaz az előadások mindig teltházzal mentek. A darab különlegessége volt, hogy az előadást a nagyszínpadon játszottuk s a nézők is a színpadon ülhettek. Talán ebben az évadban az Othelló Gyulaházán című előadás lett a legsikeresebb.
- Mindig kaposvári sajátosság volt a társulat viszonyulása a rendezőkhöz. Idén is volt olyan rendező, aki szerint, ha a társulat elfogad, akkor megtesznek mindent, ha az elején kidob, akkor megfeszülnek, és belső ellenállás alakul ki. Valóban így működik a társulat a Csikyben?
- Mi azt tanultuk, hogy a jó közösség elképesztően nagy erőt tud képviselni, a jó munkára büszkének kell lenni, óvni és vigyázni kell rá. A Csiky társulata tudja, hogy mindent meg kell tennie a színházért, újra és újra meg kell küzdeni az előadásokért. Mélyre kell ásni, mert a felszín alatt ott vannak az igazi értékek és ezeket a művészetnek kötelessége a felszínre hozni. Színészként az a feladatunk, hogy együtt gondolkodjunk, együttműködjünk a darab rendezőjével, de ha kiderül, a színpadra vitt gondolatok nem elég értékesek, nem eléggé mélyek, vagy nem érnek célba, akkor azon változtatni kell. A színháznak a szórakoztatáson túl feladata, kötelessége tanítani, gondolatokat, ismereteket átadni, folyton és folyamatosan értéket átadni. A művészet egyszerre tükröt tart és átereszt egy másik dimenzióba, ahol ha csupán egy pillanatra is, de az ember közelebb kerülhet egy magasabb entitáshoz, Istenhez.
Én azért küzdök, mert úgy gondolom, hogy ma tényleg küzdeni kell a színházért, a kultúráért. Mérhetetlen a lemaradásunk Nyugat-Európához viszonyítva.
- A színpadi munkán túl sok más dologgal foglalkozik, például a doktoriján dolgozik…
- Régóta foglalkoztat, hogy a társadalomban milyen szerepe van a színháznak. Röviden úgy is lehetne mondani, hogy kultúra nélkül nem létezne társadalom. Csakhogy az ember és kultúrája olyan régóta él együtt, hogy azt már tudományosan is meg lehet fogalmazni. Egyrészt ezért választottam ezt a témát, másrészt pedig azért, mert magyarságom mellett büszke vagyok a roma identitásomra is. Egy társadalom akkor tud működni, ha megszervezi önmagát, virtuális közösségét. Ha erre képtelen, mert nincsenek olyan érdekképviseleti szervei, intézményei, amelyek a fejlődését segítsék, akkor kiszolgáltatottá válik. Úgy érzem, hogy legtöbbször ez az igazi probléma. És itt lép be a kultúra szerepe. Kutatásom célja, hogy kiderítsem, Európában milyen roma kulturális jellegű törekvések voltak, mikor, milyen színházak, illetve színjátszási kezdeményezések indultak, milyen körülmények között.
- A 2013-as Kaszás Attila-díj jelöltjei között van, hogyan értékeli ezt?
- Én azért küzdök, mert úgy gondolom, hogy ma tényleg küzdeni kell a színházért, a kultúráért. Mérhetetlen a lemaradásunk Nyugat-Európához viszonyítva. Nem első sorban az idegen nyelvtudás gyakori hiányára gondolok, hanem olyan egészen hétköznapi dolgokra is, mint például az egymás közti kommunikáció hiánya. Ezen kicsit talán segíthet a színház, az irodalom, a művészet. Ez az egyik része, amiért azt gondolom, hogy fontos a Kaszás Attila-díj, hiszen a színházra felé fordítja az emberek figyelmét. Másrészt ez egy szakmai elismerés, ezért már az nagyon boldoggá tesz, hogy a kollégák döntése alapján a három jelölt között lehetek.
- Miért fontos ez a díj a színésztársadalom számára?
- Manapság nem esik elég szó a művészetről, a színházról, a színészekről. A két másik jelöltet, Borovics Tamást és Vass Györgyöt nagy valószínűséggel csak azok a kaposváriak ismerik, akik jártak már a Szegedi Nemzeti Színház és az Új Színház előadásain. Pedig szükség nagy van arra, hogy megismerjük a művészeinket, íróinkat, költőinket, színészeinket. De mi, színházi emberek sem nagyon látjuk egymás előadásait. Sokat segíthetne ezen egy országos szintű, esetleg határokon is átívelő, évente más-más helyszínen megvalósuló stúdiószínházi fesztivál életre hívása. Talán épp Kaposvár adhatna ennek elsőként helyszínt egyszer, ha majd megvalósul.
- Láthatja még a kaposvári közönség ebben az évadban a színpadon?
- Igen, május 12-én, vasárnap, az Anconai szerelmesek utoljára lesz látható a teátrumban, ebben az évadban ekkor állok én is utoljára színpadra a Csiky Gergely Színházban.
