2013. 03. 24., vasárnap, 06:20
Izgalmas tér fogad. Mintha egy elbontásra ítélt tornatermet, Noé kibelezett bárkáját, vagy egy megrongált félcsövet látnánk, ahol külvárosi gördeszkások látványos kunsztokat mutatnak be. Kritika a Csiky Hannibál tanár úr című darabjáról.
A díszlet szellős bár, de korántsem légies. Azt sugallja: aki a magasba tör, meggondolatlan. Fentről ugyanis Damoklész kardkészletének ható fémhusángok oszlopcsarnoka keretezi, vigyázza, szűkíti, fenyegeti a teret.
A díszlet olykor a játszók tekintetének is irányt szab, hiszen a színre lépő, illetve a színről távozó minden esetben lehajolni kénytelen, hogy közlekedni, hogy egyáltalán létezni tudjon ebben a világban. Hajts fejet, állj be a sorba, maradj kisember, igazodj! Minden diktatúra alapvető elvárása ez. S a Hannibál tanár úr éppen arról szól(na), miként falja fel a hatalom a jóhiszemű honpolgárt. Színpadi adaptációja azonban félúton reked szatíra és szociográfia között.
Merész és kockázatos vállalkozás szimbolikus, szinte teljesen csupasz térben realisztikus figurákat mozgatni. Vidovszky György mestere bár ennek – elég csak az Iskola a határon-rendezésére, vagy a közelmúltban ugyancsak a Bárka Színházban futó East Balkánra gondolnunk –, ám ezúttal nem sikerül neki tökéletesen a mutatvány.
A Hannibál tanár úr szürreális, dekadens, sőt – a visszatérő füst- és gőz miatt olykor – infernális színpadképe ugyanis az imént említett előadásokkal ellentétben nem tud a történet, valamint a figurák viszonyrendszerének magyarázójává szervesülni. A szereplőkről, illetve azok motivációjáról egyébként is vajmi keveset tudunk meg. S így voltaképp a társadalomról se, amitől borzadnunk kellene. Attól még ugyanis – tartja a latin mondás –, hogy a szenátus bestiális, a szenátorok lehetnek jó emberek.
Nyúl Béla Móra Ferenc kisregényéből és Fábri Zoltán filmjéből ismert figurája hiába kerül bár főszereplőként óhatatlanul párbeszédhelyzetekbe, az előadás során végig az az érzésünk, mintha valójában senkivel sem találkozna a színpadon. Hiába magyaráz lelkesen magántanítványának, hiába ücsörög felesége mellett, öleli keblére várandós lányát, vagy cicázik elázva a ledér dizőzzel, alaposan kidolgozott arcéle mellett a többiek súlytalan árnyalakok csak.
Furcsa ezt kimondani, de a pedáns, törvénytisztelő Nyúl tanár úr tulajdonképpen a társadalmon kívül él. Legnagyobb szerencséjére és balszerencséjére. A megrázkódtatást pedig annak kellene okoznia, hogy elvei feladásával Nyúl csatlakozni kénytelen az addigra vállalhatatlanná torzuló közösséghez. De az a fránya megrázkódtatás csak nem érkezik.
A Hunyadkürti György által megformált Nyúl Béla múltban ragadt álmodozó. Segítőkész emberbarát és idealista, akinek az égő szertár lángnyelveinél, vagy az onnan kimentett páva ékes tollainál sokkal jelenvalóbbak Hannibál elefántjai.
A szakmája bűvöletében élő, korában idegenül botladozó klasszika-filológus története a mindenkori naiv értelmiségi időtlen meséje, aki akaratán kívül, s lényegében tehetetlenül válik saját elveinek árulójává, s így az őt körülvevő romlott közösség tagjává. Elvileg. Az előadásban viszont a könnyen kihallható protest-él hangosabb, s ennek következtében az egyetemes mondandó odaveszni látszik.
Sem a csintalan diákból lett rókalelkű politikus, sem a simulékony igazgató, sem pedig a helyét rossz társaságban kereső fiú figurája nem telik meg a színpadon élettel. Mit sem tudunk meg arról, mi mozgatja őket, miért teszik azt, amit tesznek. Mint ahogy a tantestület tagjairól, vagy a városlakókról sem derül ki számunkra jóformán semmi. De nincs is ezzel különösebb probléma. Egy szatíra szürke háttéralakjai, egy kivégzés víg statisztái ők.
Csakhogy drámáról volt szó, s karikatúraszerű papírmasé mivoltuk ahhoz már kevés, hogy rémisztő tablóképpé álljanak össze. Bumburnyákok gyülekezete maradnak végig, megvezetettek és hajbókolók, s mert Nyúl Bélát ők kényszerítik árulásra, dilemmája életszerűtlen és bukása is súlytalanná lesz. Kár érte.