2013. 03. 07., csütörtök, 06:51
Be kell ismerni, nem hívogató ez a cím. Dr. Thomas Müller azonban e beszélgetései révén lett világhírű kriminálpszichológus. Vele beszélgettünk egy könyvének bemutatója kapcsán.
Közrendőrként kezdte, majd egyetemre ment, ma az osztrák belügyminisztérium vezető munkatársa, különleges esetek szakértője. Európában elsők között honosította meg a tetthely-elemzés amerikai gyakorlatát. Könyve, a Bestiális emberek magyar megjelenésére érkezett Budapestre, és ott jegyeztük le az alábbiakat.
Kezdjük egy kaposvári vonatkozással. Tudta-e, hogy könyve magyar fordítója kaposvári, Dr. Fekete Lilla Sára?
Örülök, és gratulálok, csupa jót hallottam a kiadómtól a fordításról.
Térjünk is rá az ön hivatására. Közel száz beszélgetést folytatott olyan gyilkosokkal, akikre tényleg illik a bestiális szó. Milyen ember valójában egy sorozatgyilkos?
Semmi esetre sem villog sárga fénnyel a szeme, nem rendelkezik éles karmokkal, mint egy szörnyeteg, de pecsét sincs a homlokán, hogy figyelem, én vagyok az, aki bestiális módon megöltem 11 embert. Egy ilyen ember egészen köznapi. Az a gyilkos például, aki savas hordóba tette áldozatait, a városában megbecsült szűcsmester volt. Vannak, akik valamiben többek másoknál. Az egyik például kiváló modorral, meggyőző erővel rendelkezett. Áldozatainak a bizalmába férkőzött, szavaival le tudta venni őket a lábukról. Még a bűnüldözőket is meggyőzte, hogy a szag, amit éreznek, az nem a foszló hullák szaga. De ez az ember a még élő áldozatainak a koponyáját megfúrta, hogy agyukat manipulálja, és így tegye engedelmessé őket. Egy másikra a gyerekeimet is rá mertem volna bízni, ha nem tudtam volna róla, hogy megette a barátját…
Lehet ilyen emberekkel egyáltalán beszélgetni? Érdemes meghallgatni őket?
Muszáj. Mégpedig azért, hogy valamit megtudjunk arról, hogy mi az a különös világ, amiben élnek. Van-e valami közös bennük, olyan, aminek segítségével gyorsabban fel lehet deríteni, meg lehet állítani egy sorozatgyilkost. Ezek az emberek nagyszerűen álcázzák magukat, képesek környezetüknek folyamatosan hazudni, és olyan stratégiákat kiépíteni, amelyikről azt hiszik, hogy sohasem fognak lebukni. Nehéz a nyomukra bukkanni. De ne felejtsük, minden sorozatgyilkos egy gyilkossággal kezdi. Ha már ekkor, vagy legalább a másodiknál le tudjuk leplezni, emberek életét menthetjük meg.
Az ön híres módszere a tetthely-analízis. Beavatna ennek az alapjaiba bennünket?
A kriminálpszichológia nem azonos a nyomozással, mert a viselkedést elemzi. Mi is része vagyunk a felderítő folyamatnak, ahogy része a DNS-analízis, vagy a fegyverszakértő. A kriminálpszichológus is vizsgálja a gyilkosságok helyszíneit, de nem úgy, ahogy a nyomozók. Mi arra figyelünk elsősorban, hogy mi az, amit nem kellett volna elkövetnie a gyilkosnak. Megölte az áldozatát, de ez nem elég neki. Miért hasította még fel bestiális módon az unokája az öreg nő hasát, amikor az már nem élt, mert előtte megfojtotta? És a felhasított test közepére miért helyezett el egy tojást? Vagy miért támasztotta oda a már halott lányt egy fa törzséhez? Mi volt ezzel a célja? Vannak-e hasonlóságok egy-egy gyilkos viselkedésében? Ez a helyszínből kiderülhet. Így lehet következtetni a tettes kilétére, vagy arra, hogy azonos-e egy másik gyilkosság elkövetőjével.
A kriminálpszichológia kérdéskörébe tartozhat az is, hogy szabadlábra helyezhető-e egy-egy sorozatgyilkos?
Valóban. Ez igazán nehéz kérdés. Vannak gyilkosok – ilyenek például a szexuális bűncselekmények elkövetői -, ahol bizony azt kell mondanom, hogy életük végéig börtönben kell tartani őket. Beszéltem olyan emberrel, aki három nappal a kiszabadulása után újra gyilkolt, mégpedig bestiális módon. A börtönben már elképzelte, szinte végigélte, hogy hogyan fogja női áldozatát kínozni és megölni, ha kiszabadul. Ez tehát egyike a legnehezebb döntéseknek. Ha a farkasoknak megkegyelmezünk, a bárányokkal teszünk rosszat.
Volt olyan helyzete, írja a könyvében, amikor életveszélybe is került.
Egy szigorúan őrzött sorozatgyilkossal beszélgettem. Aki hozott magával termoszban forró vizet, teát, két poharat, és megkínált teával. Hideg volt, elfogadtam. Már három pohárral is megittam, amikor éreztem, hogy itt valami gond van. Hirtelen rádöbbentem, hogy csak én teázom. „Vendéglátóm” egy kortyot sem ivott a poharából. Azonnal tudtam, hogy hibát követtem el. Ő ugyanis semmit sem veszíthetett. A jelenlegi helyzeténél súlyosabb büntetést, őrzést már nem kaphatott volna. Pillanatok alatt lepergett előttem minden korábbi beszélgetésem olyanokkal, akik méreggel gyilkoltak. Tudtam mi várt volna rám, ha valóban megmérgez. De nem lettem áldozat, különben most nem tudnék itt önökkel beszélgetni.
Szeretnénk megköszönni az interjút, és gratulálni életútjához, sikereihez és persze a könyvéhez, amelyik hónapokig vezette a német sikerlistákat.
Köszönöm. És még egyszer köszönöm a kaposvári fordító munkáját. Végezetül üzenném az olvasóknak, hogy semmiképpen sem este olvassák ezt a könyvet. Ugyanis nem fogják tudni letenni, és másnap fáradtan mennek munkába.
