2012. 10. 28., vasárnap, 13:13
Hűvös hajnal ébreszti a zsúfolt alagsori szállást. A poros pokrócok, zizegő újságpapírok alól zsibbadt végtagok bújnak elő, az öreg ágykeretet ütemes köhögés rázza. A tér fojtó. Vass Norbert kritikája.
A Gorkij korában megdermedt menedékhely napjaink hajléktalanszállójaként olvad ki a színpadon, az először száztíz éve színre vitt didergő Katzenjammer mintha kannásboros leheletként párologna a nézőtér irányába. Fagyos szavak lopóznak a hideg éjjel csendjébe, haraggal és tanácstalansággal telik meg a levegő. Ahelyett, hogy teendő után néznének, dolgukra indulnak a lakók. Ám a dologtalan, felesleges ember számára nem könnyű a nap végét elérni. Valló Péter rendezése annak jár utána: használ-e, vagy árt inkább egy őrlődő idealista, aki ha túl sok reménnyel nem is kecsegtet, emberi hangon szól legalább az Éjjeli menedékhely vegetáló véglényeihez.
Mert a romantikus regényeken bőgő örömlány éppolyan reménytelen, mint a szavalni képtelen színész, az unatkozó tolvaj, vagy a szavak jelentéséről megfeledkező egykori távírász. Védtelenségüket valahányan a modortalanság tüskéivel igyekeznek takarni, önvédelemből támadnak. Tudomást sem vesznek egymásról, kihasználják a másikat mindaddig, amíg meg nem érkezik közéjük valaki, aki meghallgatja, korholja, bíztatja őket, valaki, aki feléjük fordul. Elsőre legyintenek csak rá, aztán mikor tovább állt már tőlük, azon kapják magukat, hogy róla beszélgetnek, rajta vitatkoznak, rá emlékeznek vissza. A titokzatos figura embersége megbolygatja kétségbeesett nihilizmusukat, menthetetlen mindennapjaikba egy kevés humánumot csempész.
Az öreg Luka (Kovács Zsolt), mint odaadó szociális munkás, vándorló szellem, tanult aurakaparó, arra tesz kísérletet, hogy a sebzett lelkeket a rájuk rakódott mocsoktól megtisztítsa, hogy eltávolítsa a pinceszoba félhomályában a szemekre rakódott hályogot. Csakhogy annak, aki évekig a sötétben hunyorgott, a hirtelen jött fény veszélyes lehet. Erre figyelmeztet legalábbis az előadás térkezelése. Mindkét alkalommal, amikor a szűk, levegőtlen szállásról kilépünk, a szereplőkre csetepaté és halál vár. Mintha paradox módon ez az otthonosnak semmiképpen sem mondható, svábbogarak járta szoba jelentené az utolsó helyet azok számára, akikről lemondott a társadalom, s akik lemondtak már a társadalomról szintúgy. Az otthont. Vagy megkockáztatom: ez a pár kopott priccs, ahol alkoholtól fűtve összekülönbözhet, vagy összeölelkezhet néhány lókötő, az előadásban többször is emlegetett Igazság Földjének utolsó szigete. Mentőcsónak a kinti pokolban ragadtak számára.
Ide menekül a tulajdonos, a gonoszságát ájtatossággal álcázó romlott békakirály, az ő kikapós felesége, a neurotikus hárpia, meg a tolvajokkal zsugázó rendőr, de innen vár szabadítást az elveszés elől iszkoló fruska is. S lenn csupa leláncolt sorsot találnak. Csupa pontosan formált karaktert, gesztusba sűrített szorongást, dalolászássá vedelt magányt.
A játszók közül kiemelhetnék szinte mindenkit, hiszen a nehezebbnél nehezebb helyzetekben imponáló természetességgel állnak helyt a színészek. Az előadás sűrű, nincs üres perc, okkal történik minden. Mindahány karakter árnyaltan kerül színre, s a koszos jelmezek alól összetett jellemek csillognak. Mindenki küzd, harcol. Halk, ha kell, vagy fortyog és kifordul magából, ha elfelejti épp, hogy dühösnek illene lennie. A helyzetre, a világra, saját magára. És az Éjjeli menedékhely ezekre a kitűnő egyéni teljesítményekre alapozva válik erős, társulati előadássá.
Valló mágiától megfosztott realizmust ábrázol, mintha eltartaná rendezésétől a transzcendens olvasatot. Számomra az volt az este fő kérdése mégis, hogy ha a Föld Pokol, a szerény szállás pedig túlzsúfolt Tisztítótűz, vajon lakói merhetnek-e még hinni a Mennyországban?
