2012. 05. 01., kedd, 06:57
Énekszó és tánc köszöntse! Énekeltük nagyon sokan annak idején ezeket az örökérvényű sorokat a suliban, a felvonuláson, vagy csak épp hazafelé ballagva magunkban.
Igen, énekelgettük ezt akkor is, ha kötelezőnek, erőltetettnek tűnt egykoron, mert az embernek bizonyos dallamok megragadnak a fejében, s képes egész nap azt dudorászni, még akkor is, ha nem különösebben kedveli.
Hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a dolgokat, s azt gondolni, hogy ez az ünnep csak a szocialista világrendben volt nagyon fontos, pedig nem így van. Most egy kis történelemidézés következik, amolyan munkás-mulatós módban.
Május elseje története egészen az angol ipari forradalomig nyúlik vissza, hiszen a kapitalizmus (kizsákmányoló) korszakában már akkor megfogalmazódott az igény a munkásosztály körülményeinek javítására. Egy Robert Owen nevű gyártulajdonos valószínűleg jóval haladóbb gondolkodású lehetett a többi gyárosnál, hiszen felismerte, hogy úgy is lehet hatékonyan dolgoztatni, ha a munkások csak napi 10 órát görnyednek a gépek mellett. A 19. század elején nemritkán 14-16 órát dolgoztatták az embereket a profitra éhes nagytőkések. A munkaidő csökkentése egy nagyon hosszú folyamat volt, melyben az angolokon kívül egyre több nemzet is részt vállalt. Először Ausztráliában követelték egy szervezett felvonuláson a nyolcórás munkaidő bevezetését. Ez az akció pedig sikerrel zárult. Mindez 1856-ban történt, és ez volt az első eset, hogy egy szervezett munkáscsoportnak bármit is sikerült elérni fizetésmegvonás, vagy egyéb retorziók nélkül.
Persze ezzel még nem rendeződött el minden. A tengerentúlon 1886. május 1-jén a chicagói szakszervezetek szerveztek tüntetést, de az zavargásokba torkollott. A rendőrök és tüntetők összetűzésében 11 ember vesztette életét. Éppen erre az eseményre emlékezve öt évvel később a II. Internacionálé május elsejét hivatalosan is a munkásszervezetek harcos ünnepévé nyilvánította.
A nagy előrelépés viszont csak a 20. században történt, a szocialista világrend térnyerésével. Ahogy bővült a munkásosztály jogköre, egyre fontosabbá vált maga az ünnep is. Először csak a Szovjetunióban, majd a II. világháború után a kialakuló szocialista-kommunista keleti blokkban.
Nálunk is egyre fontosabb lett május elseje, hiszen jó alkalom volt arra, hogy a munkások találkozzanak, kikapcsolódjanak és együtt köszöntsék a tavaszt. Az ekkor már nemzetközivé váló ünnep kiteljesedett a béke és a szolidaritás fogalomköreivel, továbbá a felvonulások mellett a majálisok, vurstlik is beépültek a programba. A hivatalos állami vezetők szovjet példára monumentálissá tették ezeket az ünnepeket. Felhasználták propaganda céljaikra, a személyi kultusz megerősítésére, továbbá arra, hogy a valós problémákról, a társadalmi feszültségekről eltereljék a figyelmet. Május elseje, az egykori munkásünnep pedig szépen lassan átlényegült szocialista cirkusszá.
Mára persze a világ sok országában eltűntek a nagy tribünök, a Marx, Engels és Lenin táblák és a sok ezernyi felvonuló. De maradt a tavaszköszöntés, maradtak sok helyen a majálisok, és május első napján továbbra sem kell dolgozni menni (legalábbis sokaknak).
