2012. 04. 04., szerda, 06:36
A nálam idősebbek, a velem egykorúak és a nálam fiatalabbak egyaránt ismerik az Omegát. Magyarország meghatározó, Liszt Ferenc-díjas zenekara 1962-ben alakult, idén ünneplik fennállásuknak 50. évfordulóját.
Kóbor János a kezdetektől a csapat frontembere, stílusa utánozhatatlan, előadásmódja magával ragadja a közönséget, lányok és nők tucatjainak bálványa. Véleménye szerint a rockzene nemcsak egy műfaj, hanem életérzés, életforma.
- Ma is működik még a rockzene, mint életérzés?
- Én úgy érzem, hogy a felnövekvő generáció már egy egészen más műfajba csöppent bele, mint amibe én annak idején. Ötven évvel ezelőtt, amikor ez az egész „omegázás” a gimnáziumban elindult velünk, akkor ez egészen mást jelentett. Az egész rockzene akkor született, egy életérzést, egy életformát és nagyon sok minden mást is takart. Ez egy akkor kiindult mozgalom, zenei stílus volt. Mára egy túlérett dolog lett. Elérte azt a fázisát, amit általában egy műfaj elérhet.
Ha visszanézel a múltba, akkor a romantikus zenének, az olasz operáknak, a magyar operetteknek, mindegyiknek volt egy fél évszázada. Ma már nem írnak Beethoven szimfóniákat, nem írnak új Verdi operákat, nem lesznek új csárdáskirálynők, sőt, én úgy érzem, hogy igazán nagy rock and roll dalokat sem írnak már, vagy ha írnak, már nem ugyanaz a szerepük, mint ami régen volt. Ez a műfaj, amit mi is csináltunk, egy klasszikus dologgá vált. Természetesen vannak még művelői, és valószínű a jövőben is lesznek, mert hiszen a Liszt műveket is elzongorázza valaki, ha az öreg már nem is tudja.
- Azt azért biztosan elmondhatjuk, hogy ez a zenei stílus is fennmarad…
- Az igazán klasszikus rockdalok valamilyen úton-módon mégiscsak tovább tudnak élni. Az is biztos, hogy ma is még vannak a régből itt maradt dinoszaurusz-romok, a Rolling Stones, mi, meg még néhányan. Nálam a rockzene a U2-val fejeződött be, ami még rock zenekarként született, de azóta inkább már csak utánzó dolgok vannak. Ami nálam már nem rockzene, az a világzene, meg a túlzottan népi motívumokat használók. Ez már más stílus, ezt már a Led Zeppelinhez nem hasonlítanám. Nekem mondjuk egy albán népzenére alapozott dal már nem az, mint amit Jimmy Hendrix játszott. A klasszikus rockzene felfedezetlen dolgokat nem hagyott maga után.
- Működik-e még az öltözői hangulat?
- Működik. Nem azt mondom, hogy hasonlít a 30-40-50 évvel ezelőttihez, akkor fontosabb volt az, hogy: „Te, láttad azt a csajt ott lent?” De hála istennek azt se mondhatnám, hogy az a hangulata ezeknek az öltözőknek, hogy „Bevetted már a gyógyszeredet?” Itt sem tartunk még. Azt is el lehet mondani, hogy az együttes több tagból áll, ahányan vagyunk, annyiféleképpen öregedtünk meg, jobban-rosszabbul. Van, aki már nem olyan nagy lelkesedéssel vág bele a dolgokba, van, aki még terveket sző, van, aki megállapodott, kényelmes dolgokat szeretne.
De addig, amíg ott fenn állunk a színpadon, ez nem érződik, ez a fontos. Amikor onnan lejövünk, hát azt nem merem állítani, hogy onnantól kezdve is az van, hogy mindenki belehúz a munkába, mint régen, hogy „Gyerekek, akkor holnapután összejövünk, próbálunk és már csináljuk az új lemezt”. Ez a korszak biztos, hogy elmúlt. És valószínű, hogy ez nemcsak nálunk van így. Ez abban érezhető - és persze ez a zenekarokra is kihat -, hogy ez a műfaj már nem ugyanazt jelenti, mint a 60-as, 70-es, vagy akár a 80-as években. Ez a műfaj már elüzletiesedett, szétterjedővé vált, nagyon sok szálra bomlott.
Nálam a rockzene a U2-val fejeződött be, ami még rock zenekarként született, de azóta inkább már csak utánzó dolgok vannak.
- Négy éves a kislánya, amikor született, többen felelőtlennek is tartották.
- Ezzel úgy vagyok, hogy ez okozza a legkevesebb gondot. Amikor hozom-viszem az oviból, ott látom a nálam ötven évvel fiatalabb apukákat, nem érzem a különbséget. Azt szokták mondani, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, ami persze nem igaz, mert hiába érzem magam húsznak, nem vagyok annyi. De az biztos, hogy ha az ember azzal nem foglalkozik, akkor az nem probléma. Biztos, hogy nem egy szokványos dolog és sokan az elején mondták is, hogy lehet, hogy tán még felelőtlen is, most már kezdem nem annak érezni. A fiam nevelésére, aki most már 35, sokkal kevesebb időm volt. Sőt, majdnem azt mondom, hogy pont a 70-es évek közepén, amikor a fiam született, akkor dübörgött az Omega a legjobban, szinte nem is volt lehetőségem az ő ilyen korú nevelésében részt venni.
- Megvan az egyensúly a család és a szakma között?
- Ez mindig egyensúlyban volt. Amikor nagyon ment a zenekarnak, akkor lehet, hogy egy kicsit kevesebb lehetőségem volt odafigyelni a családra, most meg azt mondom, hogy pont a gyereknevelés egy picit visszavesz a másik oldalon. Bár nem hiszem, hogy én a többiekhez képest kevésbé vagyok aktív az omegás dolgokban, sőt! Van, aki egy kicsit kényelmesebb, de ez teljesen érthető. Pont ezért turnézunk most az országban. És bár ez nem búcsúturné, de innentől kezdve elvárni azt, hogy ez az együttes úgy működjön, mint egy meglévő együttes, már nem lehet. Lesz-e még lemez, már nem tudjuk garantálni.
Lesz-e még kaposvári koncert, már nem tudjuk garantálni. Amit az ember évtizedekre tervez, arra már felelősséget nem merünk vállalni. Most itt vagyunk, az biztos, ez az év nem az utolsó, hanem az ötvenedik, ezt értékelni kell, de többet nem ígérhetünk.
