2012. 03. 05., hétfő, 06:00
A 16. századra már kizárólagossá vált az egyházi névadás, az újszülöttek a római katolikus egyház liturgiája szerint kapták nevüket: vagy “hozták magukkal” (a születés ideje körüli kalendáriumi nevet), vagy közeli rokonuk nevére keresztelték őket.
A középmagyar kor (1526–1772)
A protestáns egyházak lazítottak ezen a merevségen, de az addigra kialakult névdivathoz ők is alkalmazkodtak. (A keresztnevek választásában a reformátusok leginkább az Ószövetséget, a katolikusok pedig az Újszövetséget és a szentek életét tekintették forrásnak.) A középmagyar kor névdivatját a következő összesített gyakorisági sorrend jellemzi: Férfiak: János, István, Mihály, György, András, Ferenc, Pál, Péter, József, Márton. Az első öt nevet viselte a megkereszteltek 52 %-a, az első hármon 30 % osztozott, tehát minden harmadik férfi János, István vagy Mihály névre hallgatott! Női nevek: Erzsébet, Katalin, Anna, Mária, Ilona, Judit, Zsuzsanna, Éva, Sára, Borbála. Itt még egysíkúbb a névválasztás, az első öt nevet a nők 65 %-a viselte, az első hármon 50 %-uk osztozott.
Az újmagyar kor (1772–)
Ebben a korszakban már bővült a keresztnevek száma, az egyházi eredetű nevek mellett megjelentek a történelmi nevek (Géza, Árpád, Zoltán; Sarolta, Piroska), a városi polgárság pedig (mivel maga is nagyrészt német eredetű volt) német neveket hozott divatba (Ernő, Herman, Lipót, Rudolf; Amália, Eleonóra).
A 19. század derekán írók, tudósok és más jelentős személyiségek kezdeményezésére több régi magyar nevet felújítottak, néha pedig újakat alkottak. Széchenyi ajánlotta a Béla, Kálmán, Gejza és László nevek használatát. Petőfi Sándor fia pedig a honfoglalás korából származó Zoltán 'uralkodó, szultán' nevet kapta. Dugonics András az Etelka és a Jolán, Vörösmarty a Hajna, a Csilla és a Tünde neveket alkotta stb. A régi magyar hangulatot felidéző nevek elsősorban a nemesi körökben váltak divatossá (ebből a szempontból elhanyagolható, hogy némelyik név idegen eredetű): Árpád, Enikő, Tihamér, Ildikó, Csaba, Gyula, Attila, Jenő, Lehel, Levente stb. A feltörekvő városi polgárság viszont a magyaros formájú, nyugati eredetű neveket kedvelte: Adél, Artúr, Berta, Blanka, Edit, Egon, Emil, Emma, Lénárd, Ödön, Vilmos stb.
A középmagyar kor névdivatját (Hajdú Mihály gyakorisági statisztikája alapján) két időszeletben szemléltetjük. A szabadságharc után, 1851–1870 között a következő volt a keresztnevek gyakorisági sorrendje: Férfiak: János, István, József, Mihály, Sándor, Ferenc, Lajos, Imre, Antal, Károly. Nők: Mária, Julianna, Erzsébet, Rozália, Anna, Zsuzsanna, Zsófia, Eszter, Terézia, Katalin. A korábbitől lényegesen különbözik az egyes keresztneveket viselők száma, csak az első helyen van 13, ill. 16 %-os arány, a többi név arányosan csökkenő gyakoriságban 10 % alatt marad. Jelentősen megnőtt a használatba vett keresztnevek száma is.
A 19. század második felében újfajta tiszteleti nevek jelentek meg, Kossuth és Petőfi népszerűségének hatására divatba jött a Lajos és a Sándor név. Száz évvel később pedig a népszerű televiziós sorozatok, műsorok szereplői lesznek a névadás motiválói (pl. Linda, Szamanta, Krisztofer stb.).
A mai korhoz közelítő országos statisztikai időszelet az 1945–1967 között megkereszteltek nevei. Férfiak: László (10%), István, Sándor, József, János, Ferenc, Lajos, Zoltán, Imre, Mihály. Nők: Mária (9,6 %), Erzsébet, Ilona, Zsuzsanna, Éva, Katalin, Julianna, Margit, Rozália, Judit.
