Mágikus, segítő energiák a napéjegyenlőség hetében

Hogyan is gondolhattam, hogy pont a csillagok ne volnának hatással rám, hiszen egyetlen tollpihe, egy gyönge és elveszejtett tollpihe is megráz?

Emlékszem mosollyal, halvány iróniával fogadtam, hogy jó barátnőm Mártika, akire midőn Chicagóban lógott, rászólt egy bosszankodó, milliárdos műkereskedő vénasszony, hogyha ilyen jól tudja másolni Frida Kahlo, Amrita Sher Gil vagy Sofonisba képeit – holott sosem is másolta Fridát vagy Amritát vagy Sofonisbát –, akkor mért nem fest maga is?

Így lett festő, így festi egyre-másra a nekem és másoknak életet adó mesés képeket, szóval emlékszem mosolyogtam és tréfálkoztam, amikor felajánlotta, hogy miután Virágomnak elkészítette, most csak úgy, gyakorlás képpen – s amikor ezt mondta „gyakorlás képpen” alighanem ő is mosolygott és előre nevetett rajtam – elkészítené asztroszkópom, mely személyre szabott csillagabroszom. Egyszerre kíváncsi is voltam és szkeptikus is, de mint mindig, most is kíváncsiságom győzött. Nem tudom van-e a kíváncsiságnak angyala, de alighanem én a kíváncsiság angyalának elveszett tollpihéjébe kapaszkodtam, midőn a csillagok úgy álltak, ahogy Mártika – színlátnok és képek vízionáriusa –, látta születésem pillanatában. Igen, abba kapaszkodhattam, abba az egyetlen tollpihébe, mert végül is győzött a kíváncsiság, milyen lehet az a Föld, milyen lehet embernek lenni? Tényleg olyan a Föld, amilyennek mondják? Jobb? Rosszabb?

Tényleg olyan embernek lenni, ahogy mesélik? Vagy még olyanabb?

És izgatott lehettem, és biztosan aggódtam is nagyon, nehogy madárnak szülessek, ugyanis mi gyakran születünk kolibrinek, rezgőszívű és lebegő, színváltós és virágfüggő aprócska kolibrinek születünk, ó bizony, mi költők, ha nincs az az asszony, nincs az a nő, aki azt mondja csöndesen, mikor megfogan, jöjj, élet, jöjj álom, jöjj, akkor is ha fájsz, jöjj tollpihébe burkolózva, jöjj lélek, tiéd ez a kehely, töltsd meg, élj, tiéd életed és tiéd szabadságod.

Nekem szerencsém volt, mert anyám, drága szép félárva, utcán felnőtt jazz-imádó, világgá menő és mindent megbánó, egészen véletlenül így imádkozott, mikor megfogantam, azt mormolta, magában csöndesen dúdolta, hogy , jöjj, élet, jöjj álom, jöjj, akkor is ha fájsz, jöjj tollpihébe burkolózva, jöjj lélek, tiéd ez a kehely, töltsd meg, élj, tiéd életed és tiéd szabadságod.

És Mártika kiszámolta, lerajzolta, hogy álltak kilenc hónapra rá a csillagok, és ebből kifejtette, kibontotta személyre szabott asztroszkópom, mely teli volt érdekes dolgokkal, s ahogy elmesélte és leírta mosolyogtam, de kétségtelenül nagyon találólnak tartottam és talán kissé enyhült cinizmusom, de volt egy olyan érzésem, hogy én mindezt tudom, nincs ebben semmi rejtély, akkor meg minek, mindaddig, amíg egyszer anyám meg nem látogatott, s kérte, ő kérte, had olvassa el a Mártika által leírt személyre-szabott csillagabroszom.

Hosszú órákig olyan különösen viselkedett anyám, láttam feszült, láttam mondani akar valamit, láttam valami nincs rendben, aztán végül rákérdeztem, s ő csak kibökte, csak elmondta, hogy csillagabroszomban látta ő, hogy valahol a kezdetek-kezdetén én elvesztettem az otthont, s ebben az egész életben azt keresem, a biztos otthont, az otthon melegét, mindazt, ahol véget érnek a mesék, azt a helyet, ahol boldogan éltek, azt a időt és teret, azt a világot, amire nincs más szó és nincs jobb szó, mint, hogy otthon. Azt mondta anyám, hogy fiam én tudom, hogy hol vesztetted el az otthont, és ekkor már majdnem sírt, láttam, hogy ott a gombóc torokban, láttam, hogy ott a könny a szemekben, mondom, ugyan anyám, hagyd a csudába. „Nem!”– mondta határozottan –  „kisfiam, akkor vesztetted el, amikor apádat elhagytam, szegény voltam és árva voltam, nem volt senki, aki segítsen, nem tudtam mást tenni és téged az árvaházba adtalak, képtelen voltam mást tenni, és az egész csak egy-két hét volt...” – mondta anyám, s én pedig minderről már régesrégen tudtam, de ő sosem beszélt róla, sosem vallotta be nekem, hogy akárcsak két nővérem, én is voltam árvaházban, holott volt anyám, és akkor még apám is volt, nem voltam tehát árva, éppen csak egyetlen szó jelentését vesztettem mindörökre el, annak a szónak, amit a csillagabroszom rejt, annak a szónak, amit itt úgy mondanak, hogy otthon. Valóban kerestem, mindenfelé kutattam, száz és száz éveket jártam át az időben, bejártam mind a négy égtájat és kerestem, hogy mit jelent az hogy otthon, hol van az az otthon, az ember mindig itt van, mindig itt, sosem ott, mégis mért mondjuk arra, hogy otthon, s az hogyan néz ki, ott tényleg boldogak az emberek, kik lesznek ott velem? – ilyeneket kérdeztem és választ nagyon sokáig sehol sem találtam, mert az otthon folyton kívül kerestem, mindig valami máshoz vagy valaki máshoz kötöttem, holott az otthon mindig a lehető legközelebb van, de ez egy másik történet, szóval akkor, amikor anyám ezt kibökte, hogy ő volt az, ő tehet róla, ő vette el tőlem, amit oly soká kerestem, ő hibázott és ő tévedett, akkor egyszerre olyan törékenynek és végtelenül szépnek láttam őt, annyira szerettem volna megölelni és megcsókolni és vígasztalni, és megdícsérni, és mindent neki adni, de én mindig kicsit apja is voltam saját anyámnak, kissé túl szigorú, nem eléggé megértő, és ezért csak annyit tudtam mondani, hogy anya, semmi baj, én nem haragszom, anya értsd meg, én szeretlek és tényleg, anya, ne aggódj, ne sírj, én már tudom és én már megtaláltam az otthont. És ekkor anyám, mint egy kislány, mint egy reménykedő kisgyerek, rám nézett, és azt kérdezte:

„Tényleg?” – Tényleg. – „Mondd csak...” – Mit? – „Elmondod nekem is?” – El.

És ez a beszélgetés sosem is történik meg, ha anyám nem olvassa el a Mártika által készített csillagabroszom, így lett számomra az egyik legelismertebb és legnagyobb tudomány az asztrológia, amely éppen olyan mint minden nagy tudás, mint minden nagy ismeret, tollpihe csupán, amely, ha megfelelő kéz kapaszkodik belé változhat egészen angyallá.

Az első napon gyertyát gyújtunk, kimerjük a hét kanálnyi lencsét, s miközben elfogyasztjuk csak arra gondolunk, hogy ételünk boldog bőséget, és egészséget ad nekünk az anyag szintjén.

A második napon is gyertyát gyújtunk, kimerjük a tányérunkba a hét kanálnyi lencsét, s elfogyasztása közben csak arra gondolunk, ételünk fényt, és egészséget ad életünk lelki szintjeinek. Itt nem gondolunk bőségre!!!

A harmadik napon újra gyertyát gyújtunk az étkezés előtt, és miközben elköltjük a hét kanálnyi lencsét csak arra gondolunk, hogy ez az étel boldog bőséget, és fényt ad nekünk életünk szellemi szintjeire.