2012. 12. 23., vasárnap, 23:15
Fogadják szeretettel a Csillag TV „karácsonyi ajándékát”, egy régi írásomat, melynek üzeneteivel talán kicsit fényesebbé, igazibbá tehetjük az Ünnepet. A Fény megszületése alkalmából minden léleknek az univerzumban boldog kiteljesedést kívánok!
„Amint fent, úgy lent…” „Miként a Mennyben, úgy a Földön is…”
Ezt tanulta az ébredése előtti utolsó idők hajnalán, de akkor még nem igazán értette a jelentését. Nem is érthette, ahogyan egy ízt, egy színt, egy dallamot, vagy a szerelem érzését sem lehet érteni. Most, az „amint fent, úgy lent” állapotában volt már. Mennyország a Földön? Igen. Csak rajta múlott, hogy ez megvalósul, avagy továbbra is csak az anyagban álmodók illúziójában marad.
Az egyetlen, ami döbbenetes volt, az az, hogy végig ennyire közel volt a csoda. Közelebb, mint egy karnyújtás… Az ébredés csodája az összes inkarnációjában ott csücsült az orra hegyén, és ő mégis csak a félelmeire, az akarataira, a vágyaira, a büntetéseire, az ítéleteire, a bosszúira, a tegnapjaira, az irigységeire, és a bűntudataira figyelt!
Azért szeret engem az Atya, mert
én leteszem az én életemet, hogy újra
felvegyem azt.
Senki sem veszi azt el én tőlem,
hanem én teszem le azt én magamtól.
Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam
ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.
János evangéliuma 10. rész 17. 18.
Károli Gáspár fordításában
Most, az Univerzum felé sugározta minden sejtje, minden rezdülése, hogy SZERETLEK TESTVÉREM! Minden létező a testvérem. Aztán az emlékezetében felbukkant egy könyv, amellyel inkarnációk hosszú során át „dolga volt”. Hol vakon hitte az abban leírtakat, hol kételyek gyötörték, hol pedig megvetette az ott megfogalmazott igéket, tanításokat, parancsolatokat. Ennek a könyvnek az elején az vagyon írva, hogy a Teremtő a saját képére formálta gyermekét, az embert. Tehát a „gyermek” is képes a teremtésre! Már jó ideje élte azt a varázslatot, hogy ő is tud teremteni. Bármit képes megtenni! A Teremtő a gyermekeivel folytatja a Teremtés misztériumát.
Később az EGY minőségében élő ember számára eljön a polaritás világában való létezés ideje. Ebben a sokat vitatott könyvben ez úgy van leírva, hogy Ádámra, ki a Paradicsomban lakik, mély álmot bocsát az Isten. Ebben a mélységes álomban Ádámot, az EGYet KETTÉ veszi, s belőle teremti a társát, Évát. És elindul a megismerések, a karmateremtések végtelennek tűnő útja, a megvilágosodás felé. Tehát Isten álmot bocsát gyermekére, csakhogy ebből az álomból nem ébreszti fel!!!
Ez az egész anyagi létezés, harc a hatalomért, a pénzért, az örömökért, csak illúzió, csak álom. Nem véletlenül nevezik a keleti kultúrákban a megvilágosodottakat felébredetteknek. Az ébredő számára „meghal” az álomvilág. Aki tudatosan törekszik az ébredésre, az utolsó áldozatként áldozza fel a létezés materiális szintjeit.
Így tette ezt az antik titkos tanítások hőse, Héraklész is, ki utoljára az önmaga gyújtott máglyára állt fel, hogy önnön mulandó részét mutassa fel áldozatként, az Isteni Világok felé. Az utolsó áldozat emberi szertartására válaszul Isten-atya arany szekerén vitte fel magához felébredett gyermekét. Végre értette, élte, hogy a máglya, a tűz, amit Héraklész gyújt, az a világosság, melyet a létével áraszt a világba! A tűz minősége itt, a „befejezés idejében” azért fontos, mert kezdetben, a világ teremtésekor is először a tűz fénye jelent meg, a „legyen világosság” isteni aktusában. Az utolsó, immár emberi aktus is a tűz fényénél kell, hogy bezárja az illúziók, az álmok világának kapuit!
Ezt a tanítást sugározza a Hercules csillagkép az égen. Nem véletlenül látható mélyen alatta az Istenek útjára nyíló, kaput is formáló Mérleg csillagkép. De sokszor látta nyári estéken a „zuhanó hőst”! Meditációiban hányszor idézte meg ezt a csillagszimbólumot! A hős csillagjele mellett a ragyogó csillagkoszorú, az ég koronája mutatja, hogy már mindent képes evilágban uralni Zeusz fia. Idővel minden beavatást megkapott, hisz alatta fénylik a Kígyótartó óriási alakja, a Tejúton.
Másik oldalán a szférák zenéjének csodás jele, a Lant mutatja, hogy a láthatatlan varázserőket is uralja a hős. A zene mágiáját el kellett sajátítani Héraklésznek is tanuló évei alatt. A hermetikus bölcseletet közvetítő Hermész alkotja meg ezt a hangszert, melyen gyönyörűen játszik a Nap istene, Apollón, s a másik legendás hős, Orpheus is. A lélekemelő muzsika erejét hangsúlyozzák a Tejúton, az égbe szárnyaló Sas, és Hattyú csillagmadarak is. Milyen egyszerűen, s milyen szépen mesélik el Isten fény-betűi, a csillagok, a létezés örök tanításait!
A muzsika, mely a csillagokból áradt, most teltebben, fénylőbben hatotta át a létezést. A ragyogó napsütésen át is jól láthatóan az ég zenitjére emelkedett a Lant csillagjele, fényesen kéklő vezérüzenetével, a Vega csillaggal. A csodás zeneművek, melyeket egykor örömmel hallgatott, hisz az égre emelték reszkető lelkét, innen jöttek le a zeneszerzőkhöz. Most még azoknál is varázslatosabb dallamok, ritmusok, játékos hangzatfürtök áradtak szét a világban. A létezés harmóniája töltötte el mindenét. Teste észrevétlenül áradt szét a Fény tengerébe. Az angyalok örömmel fogadták hazatérő testvérüket. A szeretet, ami áradt felé, egészen különleges volt. Mindig is erre vágyott a lelke mélyén. Valamikor, „az idők kezdetén” érezte ezt utoljára. Megérkeztem.
A Halak csillagjelének ősi szimbóluma újra életre kelt. A hét csillag alkotta halacska úszik vissza a körforgás útjára, a Vízöntő kiömlő vizéhez. Visszatér ő, hogy tisztítson, és tanítsa a hét teremtő erő titkát a beavatásra méltóvá vált lélektársainak. A másik halacska csillagai közül már sok, mintha láthatatlanná válna. Ő már emelkedik, egyre magasabbra, az „ördögi kör” fölé, s válik láthatatlanná a testben maradók számára. Ezzel együtt mutatja a hazatérés cselekvését, hiszen ő az Istenek útja, a Tejút felé emelkedik.
Az Univerzum ünnepelt. A mulandóság világában, az álmodók ekkor egy pillanatra megálltak. Egy pillanatra elnémultak a látható, és a láthatatlan fegyverek is. A szeretet isteni hulláma elért a karma világába, s erős impulzust küldött az ébredni vágyók szívébe. A Megérkezett Lélek végre teljesen, és múlhatatlanul boldog volt! Vagy, … vagy mégsem?
És a testvéreim, kik még fájdalmakat teremtő illúzióikért mennek ölre egymással? Velük mi lesz? Segítenem kell nekik! S ekkor a karmán túli Fénybirodalomból egy lélek elindult, hogy kisebb testvéreinek segítsen abban, hogy a poláris világ látható, és láthatatlan, tehát kétkerekű biciklijén eljuthasson a célig: HAZA!
A szülei, kiket erre az életre választott, egykor a tanítványai voltak. Hosszú, küzdelmes éveket tudtak maguk mögött, míg végre egymásra találtak. Ám ezután is próbatételeken át vezetett a szerelmesek útja, mire a gyermekáldás csodájával megajándékozta egységüket a létezés.
Az anya szinte fájdalom nélkül szült. Végig meleg fényesség, és valami földöntúli dallam volt benne, s körülötte. A születéskor a gyermek szeme mosolygós–fényesen ragyogott, de aztán, illendőségből egy rövid időre felsírt, hogy az orvos is megnyugodjon.
Az apa megilletődötten vágta el a köldökzsinórt, miközben gyermeke tekintete végig rajta nyugodott. Ekkor már ő sem bírt a boldogság könnyeivel. A külvilággal mit sem törődve hárman bújtak össze az angyalok oltalmazó fátylai alatt. Az orvos, és a szülésznő csendben osontak ki a szülőszobából…
A pár végre családdá nemesült, s a szülők érezték, sejtették, újszülött gyermekük különlegességét, látni azonban még nem látták a gyönyörűséges fényeket a csecsemő aurájában.
Az emberek lassan ráébredtek arra, hogy életük legfontosabb misztériuma a találkozás. Azért születtünk újra ide, hogy evilágban is találkozzunk.
Szerény, csendes otthonukba hazatérve, mikor már lecsendesedtek a materiális világ hangjai, anya gyertyát gyújtott, apa pedig elővette a szükséges táblázatokat, csillagábrákat, és elkészítették közösen gyermekük képletét. Felrajzolták a csillagos égbolt jeleit a születés pillanatára. Látták, hogy az életet irányító égitest a beavatás csillagképében, s az Istenek útján, a Tejúton van. A létezés csillagoszlopai kiemelt jelentőségű helyekre kerültek a horoszkópban. Ekkor tudták meg, hogy gyermekük valójában a Mesterük! A Mester eljött, hogy a legmagasabb szintű beavatásba részesítse tanítványait, lényegében szeretett gyermekeit.
Teltek-múltak az évek. A szomszédoknak feltűnt, hogy a kicsi sokszor hosszasan nézi a felhőket, elmerül a madarak röptének a vizsgálatában, elmélyülten szemléli a hangyák vonulását, de leginkább a csillagok fényében szeret megfürödni, s olyankor földöntúli fényesség árad szét az arcán. Különös volt az is, hogy amikor fájdalommal küszködő vendég érkezett hozzájuk, valahogy elmúltak a kínjai. A gyermek közelében a káromló szavak nem tudtak felharsanni, a rosszindulatú pletykák helyett a megértés hangjai csendültek fel, s az irigység átalakult az örömben osztozás derűjévé.
Az emberek lassan ráébredtek arra, hogy életük legfontosabb misztériuma a találkozás. Azért születtünk újra ide, hogy evilágban is találkozzunk. Találkozunk, és megörvendeztetjük egymást önnön varázslatainkkal. Találkozunk, hogy adhassunk. Találkozunk, hogy kaphassunk. Találkozunk, hogy régi adósságainkat törleszthessük. Találkozunk, hogy társunk megadhassa tartozását, így végre harmóniába kerülhet az ő lelke is. Találkozunk, hogy EGYmásban felfedezhessük a Teremtés csodáját.
Az emberek felfedezték, hogy eddig féltek a találkozásoktól. A testük ugyan közel volt egymáshoz, de a lelkük sokszor fényévekre volt egymástól, s csak igen ritkán értek össze. A vacsorának nevezett tragikomédiák alkalmával az apák üvegből, vagy fémdobozból szürcsölték a sört, s fénytelen szemmel meredtek egy dobozra, mely tele van vízióval…
Az anyák izgatottan várták a sorozatukat, mert abban legalább a főhősnek jobbra fordul az élete, s a film kezdetéig ingerülten dobták a zabálnivalót az asztalra azok elé, akik csak rabszolgának nézik az ő szegény, mártír lényét. Máshol anyák, és apák túlóráznak, hajtják a pénzt, s közben nem látják, ahogy gyermekük először áll fel, ahogyan először ejti ki a szavakat, amikor először teszi meg a még bizonytalan lépéseket, s később nem hallják meg azt sem, mikor először dobban meg gyermekük szívében a szerelem…
De ennek már vége! A beavatás sikerült. Végre EGYütt akartak lenni! Végre jelen lettek a társaiknak! Végre méltóvá váltak arra, hogy a magasabb világok gyógyító, segítő energiáira ráhangolódhassanak! A gyermek mosolygott. Nem volt szüksége szavakra. Mellette a csúnya széppé változott, a buta szemében a megértés fénye ragyogott fel, az erőszakos önzetlenné szelídült.
Családok jártak újra össze, hogy beszélgessenek, játsszanak, vidáman nevethessenek. Az utcán a szomszédok hosszan leálltak beszélgetni egymással, mert már nem a rohanás uralta az életüket. Újra felfedezték a levelek sejtelmes susogását, a szelek csintalan játékincselkedéseit, a madarak csodás énekeit, s a csillagok fénylő világának időtlen üzeneteit.
Teltek – múltak az évek, s az esztendő köre, a kozmosz ritmusával harmóniában fáradhatatlanul rótta köreit, hogy a tapasztalatok bölcsességét rejthesse az emberek tudatába. A gyermekből lassan kamasz, majd ifjú felnőtt lett. A szomszédoknak már nem tűnt fel, hisz természetes volt, hogy tekintete elmerül a felhők látványában, a madarak már rendszeres vendégei voltak az udvarnak, a hangyák vonulása a galaxishalmazok mozgását tanították a beavatottaknak, a csillagos égbolt fénybetűivel pedig távoli naprendszerekben lakó csillagtestvéreink üzeneteit olvashatták már a felnőtté változott Mesterrel a beavatottak.
Végtelen szeretettel szeretlek benneteket. Ezt adjátok át társaitoknak, míg újra nem találkozunk, de már itt a Fény Birodalmában. Mesterek vagytok immár. És ne feledjétek, hogy semmi sem fontosabb a szeretetnél.
A Mester nem vált híres emberré. A kereskedelmi rádiók, és televíziók valahogy nem szereztek róla tudomást. (Őket továbbra is az a lényeges kérdés foglalkoztatta, hogy a Nagy Sztár, a főceleb, ki eddig a nők bálványa volt, most vajon mekkora műmelleket csináltat magának a sztársebésszel, kit legutoljára a sztárfodrásszal láttak, a sztárhentes partiján, melyre még a sztárutcaseprő is hivatalos volt, a sztárok anyagcseréjével foglalkozó bulvárlap szerint…)
A Mester csendben tette a dolgát. Segítette testvéreit abban, hogy jól tudjanak egyensúlyozni a kétkerekű biciklijükkel úgy, hogy az emelkedőkön, a bukkanókon is esés nélkül tudjanak előre haladni. A szülein kívül senki nem tudta, hogy ki is ő valójában. Az emberek szerették őt, de benne a Mestert nem vették észre. És ez így is volt rendjén.
Aztán a Mester egy csillagfényes éjjelen eltűnt. Apa, és anya ijedten siettek ki az udvarra, majd az utcára, de már nem látták. A hiány fájdalma könnyeket csalt a szemükbe. Aztán különös melegség érintette őket. Egyszerre tekintettek fel, az égre, és meglátták azt a fényes csillagzatot, mely akkor is a zeniten ragyogott, mikor Mesterük leszületett. Megértették, hogy az itt eltöltött idő „gyermekük” számára véget ért. Mindent megtett, amit meg kellett tennie, mindent behintett a fény magvaival.
Mindketten tisztán hallották a búcsú szavait: - Végtelen szeretettel szeretlek benneteket. Ezt adjátok át társaitoknak, míg újra nem találkozunk, de már itt a Fény Birodalmában. Mesterek vagytok immár. És ne feledjétek, hogy semmi sem fontosabb a szeretetnél.
Anya, és apa íriszén ettől fogva folyamatosan ragyogtak a csillagok. Soha, senki nem látta őket szomorúnak. Boldogok voltak, hogy méltóvá válhattak a Gyermekre, s képessé a szeretet fényének sugárzására. Időbe telt, míg az emberek is észrevették, hogy Ő már nincs az anyag világában. Lassan megértették, hogy a csodára Ő nyitotta fel a szemüket. Próbáltak fényképet szerezni róla, de különös módon nem találtak róla képet, pedig a közös családi bulikon, összejöveteleken ő is jelen volt, ahol sok, vicces kép is készült. Rájöttek, hogy a csodás gyógyulások, lélekemelő megbocsátások, és a nagy találkozások az Ő beavatásának a jelei. Próbálták felidézni a pillantását, de már senki sem emlékezett a Mester szemének a színére. Később már azt sem tudták róla biztosan, hogy női, vagy férfi testben járt e közöttük.
Telt–múlt az idő, mire rájöttek, hogy nem Ő a fontos, hanem az a csoda, amit teremthettek általa önmaguknak. De azt a szikrázóan ragyogó csillagjelet, melyhez itteni léte kapcsolódott, már örökre megtanulták, s újrateremtették önmagukban is…
Áldás kísér minket az Úton!