Az Aral-tó bosszúja

2023. 05. 26., péntek, 16:30

Az ötvenes évek végétől indult pusztulásnak, mára csaknem kilencven százaléka kiszáradt az egykori hatalmas sóstónak. Ám különös jelenséggel vesz revansot a természet, hangzott el a Rádió Most szórakoztató műsorában.

Kazahsztán és Üzbegisztán határán feküdt a világ negyedik legnagyobb tava, mely különleges élővilágnak adott otthont. Mérete gigászi volt, hiszen húszezer négyzetkilométer híján lefedte volna hazánkat is. Mára azonban kilencven százaléka már csak kietlen sivatag, ahol az elhagyott hajók roncsait is lassan felemészti az idő.

Az Aral-tavat az idő előtti 2. században Északi-tengernek nevezték a kínaiak, a környező mocsárvilágot pedig Oxusi-mocsárnak hívták a rómaiak. Később arab geográfiai feljegyzésekben Horezmi-tóként emlegették, az Aral nevet pedig a 18. századi térképeken használták először.

A csodálatos és egyedi élővilággal büszkélkedő gigászi sóstavat az ötvenes évek végén ítélték halálra, amikor a Szovjetunió gazdaságpolitikai megfontolásból elterelte az Aral tápláló folyóit. A gyapot és rizstermesztés miatt kiépített csatornák 1970-re már hetvennégyezer négyzetkilométernyi öntözött terület láttak el vízzel, mellyel végérvényesen megpecsételték a tó sorsát. A szovjethatalom egyébként sem bánt kesztyűs kézzel az ökológiailag egyedülálló vidékkel, ugyanis az Újjászületés (Vozrozsdenyija) névre keresztelt szigeten hosszú évtizedekig a legdurvább tömegpusztító fegyverekkel kísérletezett az Aralszk-7 nevű lőtérként számontartott fegyverkísérleti telepen.

Az Aral-tó mára nagyjából csak sivatag, melynek homokját nagy mennyiségben viszi a szél. Műholdfelvételeken is jól látszanak a hatalmas homokfelhők, melyek évi 27 millió tonnányi port visznek szét az egykori tómederből. A sors iróniája az, hogy a levegőbe jutó hatalmas mennyiségű homokban nem csak a tó vizének sója, de az öntözéshez használt vegyszerek és a fegyverkísérletek közben a vízbe kerülő spórák, baktériumok és egyéb halálos mérgek is megtalálhatóak.