2016. 05. 18., szerda, 12:45
Nem mindegyik GPS ismeri fel a települést. Visnyeszéplak mintha nem is létezne a térképen, pedig a falu Visnyétől földrajzilag csak öt kilométerre van, mégis, amikor átléptük a településtáblát, mintha 300 évet ugrottunk volna vissza az időben.
Utcanevek nincsenek, a házak több száz méter távolságra vannak egymástól, úgy, mintha valaki csak úgy szétszórta volna őket. A legszokatlanabb azonban még sem ez volt, inkább az, hogy lakói önfenntartó élet folytatnak. Minderről Bódisné Gál Évát kérdeztük.
Honnan jött az ötlet, hogy ideköltözzön a család?
- 10 évvel ezelőtt egy kirándulásra jöttünk Visnyeszéplakra az Alföldről, ahol akkor már 8 éve egy tanyán éltünk. Amikor megláttuk a települést, rögtön beleszerettünk, és két hét múlva már itt voltunk a három gyerekkel. Hónapokig egy sátorban laktunk, majd sikerült vennünk egy kisebb házat, később földet is, s így szép lassan elkezdődött az új életünk.
Mintha megállt volna az idő. Hogy telnek itt a mindennapok?
- Nagyon dolgosan. Az önfenntartás nem könnyű műfaj. Mindenhol vannak állatok, mindenkinek van földje, reggeltől estig keményen dolgozunk. A szükségleteink 70 százalékát magunk megtermeljük, előteremtjük.
Mi a hiányzó 30 százalék?
- Igazából minden elég kellene, hogy legyen, amit itt megtermelünk, de mindenkinek a fejében van egy program, ami nem hagyja nyugodni. Mindannyian jöttünk valahonnan, s a múltat nem lehet teljesen kitörölni az emlékezetünkből és a tudatunkból. Ezért néha hiányérzetünk van, mindenkinek más miatt. Ha a materiális dolgokra gondolok, akkor itt például nem terem meg a rizs, nem tudunk vécépapírt előállítani, de senki sem lenne megijedve, ha hónapokig nem tudnánk bemenni a városba. Ezek itt már olyan luxus dolgok, amelyek nélkül lehet és meg is tanultunk élni.
Hogy néznek ki a házak, amelyekben élnek? Mennyire vannak közművesítve?
- Gyakorlatilag egyáltalán nincsenek. Van, ahol még a villany sincs bevezetve, több család él áram nélkül. A fűtés fatüzeléssel, csikótűzhelyekkel biztosított, vizet az ásott kutakból hozunk, ez az utóbbi itt az egyik legnagyobb kincs.
Ezek szerint senki nem jár el munkahelyre dolgozni, mindenki otthon termeli meg a szükségleteit. A fölösleget elcserélik vagy eladják?
- Mindenkinek az a legfontosabb, hogy a saját családját ellássa. Ami felesleg marad, azt természetesen értékesítjük. Igyekszünk a pénzforgalmat minimalizálni, inkább cserélünk egymás között. Természetesen azért pénzre is szükségünk van, nekünk is pénzbe kerül például a benzin, nem tudunk mindent cserekereskedelemmel megoldani.
Hol tanulnak a gyerekek, járnak iskolába?
- Magántanulóként végzik a gyerekek az iskolát, itt tanítjuk őket a faluban. Sok a pedagógus végzettségű lakos, ők tanítják őket és csak vizsgázni járnak be az iskolákba a gyerekek.
Ők itt maradnak felnőttként is vagy inkább a város vonzza őket?
- Többségük marad, olyan is akadt, aki az egyetem elvégzése után tért vissza. Az itt születő gyerekek számára sokkal természetesebb ez az élet, mint a szüleiknek, akik felnőttként kezdtek egy teljesen új életformát.
Bejárnak-e a városba, például orvoshoz?
- Gyógyulni is helyben szeretünk, sok betegséget meg tudunk előzni vagy gyógyítani gyógynövényekkel. Súlyos estekben vagy baleseteknél azonban természetesen mi is orvoshoz fordulunk.
Mivel töltik a szabadidejüket?
- Megtartjuk a keresztény ünnepeket, a névnapokat, de hétközben is többször összejövünk, akár egy-egy meditációra, asszony imádságra. Itt mindenki hívő, mert ilyen szorosan együtt élni a természettel materialista módon nem lehet.
Mi az, ami a legnehezebb egy ilyen zárt, önfenntartó közösségben?
- Az alkalmazkodás. Generációk óta fokozatosan veszítjük el azt a képességünket, hogy miként tudunk egymás mellett élni. Itt nem veszhetünk össze egymással, nem tarthatunk haragot, mert nagyon szorosan összefonódik az életünk. Nem a munka a legnehezebb, mert abba beleszokik az ember. Megtanultunk kenyeret sütni, sajtot készíteni, de együtt élni ilyen összezártan, sok emberrel, az néha nem könnyű, de mégsem cserélnénk el másra.
