2015. 11. 28., szombat, 17:00
Fájdalom, bosszankodás, várakozás, sokaknak ez jut eszébe a sürgősségi osztály hallatán. Valójában mi zajlik a tejüveg mögött, ahova a súlyos betegséggel, sérüléssel érkezők kerülnek? Vörös Andrea: Készenlétben című cikksorozatában most azt mutatja be, hogy hogyan zajlik egy nap a kaposvári sürgősségi betegellátó centrumban.
Fájdalom, bosszankodás, várakozás, még több fájdalom, még több bosszankodás, még több várakozás. Sokaknak ez jut eszébe a sürgősségi osztály hallatán. Én fájdalom és bosszankodás nélkül várakoztam a betegekkel, hogy lássam hogyan zajlik egy nap a sürgősségi betegellátó osztályon. Voltam már egy picit mentő, légimentő és gyermekmentő is. Vonultam esetekhez, láttam, hogyan zajlik a helyszíni ellátás és nem egyszer adtunk át beteget a kórházban. De mindig is kíváncsi voltam, valójában mi zajlik a tejüveg mögött, a sürgősségi osztály azon részlegén, ahova a súlyos betegséggel, sérüléssel érkezők kerülnek. Sorozatom folytatásaként végre betekinthettem a kaposvári sürgősségi betegellátó centrum kulisszái mögé.
Reggel 7 óra előtt tíz perccel érkeztem a kórházba, szorongattam a fényképezőgépemet és a munkaruhámat. Hosszú 12 órára rendezkedtem be egy ásványvízzel, egy csokival és egy banánnal. Tudtam, hogy nem lesz étvágyam, se időm enni, másfelől meg nem szeretnék lemaradni semmiről. Sokkal nyugodtabb voltam, mint bármikor, amikor a mentőkhöz indultam. Azt gondoltam, olyan sok mindent láttam már, nem érhet meglepetés. Így utólag belátom, elhamarkodott volt az optimizmusom. Átöltöztem a kék munkaruhába és átszellemültem. Megkaptam a belépőkártyám és a triage pulthoz mentem. Ez a pult gyakorlatilag olyan, mint egy repülőtér utas felvételi pultja. A triázs rendszerben a betegeket állapotuk súlyossága szerint osztályozzák. Ezt az értékelési rendszert Napóleon hadseregének főorvosa alakította ki, de az I. világháború francia katona orvosai alkalmazták először a harcmezőkön. Bár a kategóriák azóta mások, az elv még most is ugyanaz. A pultban az egészségügyi szakdolgozókkal beszélgettünk a triázs kategóriákról, a sürgősségi részlegekről, közben a biztonsági szolgálat munkatársa jelezte, hogy a heliport fogadásra kész. A kaposvári kórház 300 négyzetméteres leszállója 2012 júniusa óta tudja fogadni a mentőhelikoptereket. A naplót átlapozva láttam, hogy volt olyan, hogy egy nap négyszer is érkezett beteg a légimentőkkel.
Nem kellett sokat várnom, hogy a valóságban is lássam a triázs rendszer menetét. A reggeli csendet megtörte egy mentőautó szirénája és néhány perccel később megpillantottam a mentőtisztet, akivel anno az első vonulási napomat töltöttem. A pultnál elmondta kivel érkeztek és máris kitöltésre került az első észlelési lap, amelyre felkerült a triázs kategória száma is. A beteg mehetett a vizsgálóba, először nyílt ki a tejüveg előttem és beléptem a sokktalanítóba. A járóbeteg részlegen és a sokktalanítóban is két orvos volt beosztva, a gyermekrészlegen és az emeleti osztályon pedig egy-egy. Ebből a négy részből tevődik össze a sürgősségi betegellátó centrum, melyben egy képalkotó diagnosztikai rész is helyet kapott, ahol röntgen, ultrahang és CT felvételeket tudnak készíteni. A gyors diagnosztikára ennek az osztálynak nagy szüksége van, hogy a betegek a lehető leggyorsabban, a legmegfelelőbb ellátást kapják.
A sokktalanító részlegen két vizsgáló van. A belgyógyászati vizsgálóba került a mentővel hozott beteg, ahol az egyik orvos megvizsgálta, a nővér pedig vért vett tőle, ekg-t készített és vérnyomást, vércukrot mért. A vizsgálatot adminisztráció követte, én pedig elindultam, hogy végig járjam a kört a járóbeteg rész, a gyermeksürgősségi és az emeleti osztály között.
A triázs pultnál mondták, hogy érkeztek a járóbeteg részre, de már mindenki a vizsgálóban volt. Így elindultam, hogy megnézzem az osztályon fekvőket. Hárman feküdtek a megfigyelőben, ketten lélegeztető gépen voltak. Pont belemerültem volna a gondolataimba, amikor szirénahangra lettem figyelmes. Fényképezőgépemet a vállamra lendítve, gyors léptekkel indultam le a földszintre. A mentőautó a beállóra tolatott és kiszállt belőle az ápoló, egy kedves ismerős, akivel együtt járunk egy szakképzésre. Súlyos koponyasérült kamasz fiút hoztak, akinek a vizsgálatát az orvosok azonnal meg is kezdték a traumatológiai vizsgálóban. Gyors és összehangolt munka folyt körülötte, a nővérek és az orvosok is tették a dolgukat. A beteg tudatánál volt, így sikerült hamar tisztázni a baleset körülményeit és a vizsgálatot is könnyítette, hogy együttműködő volt. Hamarosan már a CT eredményeket néztük az egyik doktornővel, a fiú arc és koponyacsontjai több helyen eltörtek. Sorsát egészen a műtőig figyelemmel kísértem, így ott voltam akkor is, amikor megérkezett a riadt édesanyja és akkor is, amikor a szájsebész összevarrta az elharapott száját.
A sürgősségi ellátó részen nem időznek sokat a betegek vizsgálat után. Állapottól függően vagy fekvőbeteg osztályra helyezik át, vagy hazaengedik őket a megfigyelési időt követően, ezért viszonylag kevés időt tölt el egy beteg ezen a részen. Közben folyamatosan érkeztek a triázs pulthoz. Feltűnt, hogy sokan úgy kezdték a beszámolójukat, hogy „hetek óta fáj vagy napokkal ezelőtt történt”. Sajnos sokan addig várnak a problémájukkal, amikor már nincs idejük háziorvoshoz, vagy szakrendelésre menni, azonnali ellátást szeretnének. Ezzel az a baj, hogy a legtöbbször az ilyen esetek lefoglalják az orvosokat, így azoknak, akiknek valóban sürgősségi ellátásra van szükségük, többet kell várniuk. A váróban egyébként békésen várakoztak a vizsgálatra a betegek, senkinek sem kellett hosszasan várnia az első vizsgálatra. A várakozási idő mindig a labor vagy a röntgen eredményekre várva nőtt két-három órára, plusz vizsgálatok, konzíliumok esetén többre. A sürgősségi osztályt sokan a Vészhelyzet című filmben látottakkal képzelik el. Ezzel szemben a valóság sokkal árnyaltabb, mivel a magyar egészségügy felépítése alapjaiban más, mint az Egyesült Államokban Szerencsére a drámai esetek száma is kevés és a filmben megszokott rohanást sem látni.
Egyszer csak megszólalt a triázs pult rádiója, a Somogy megyei mentésirányítás jelezte, hogy hamarosan mentőhelikopter érkezik egy idős beteggel. Az orvossal, nővérrel, beteghordóval és a biztonsági őrrel közösen felmentünk a tetőleszállóhoz. Az üvegajtón belül várakoztunk, de pár perc múlva fel is tűnt a sármelléki gép. Lassan közelített, majd leszállt és kiszállt belőle a paramedikus, illetve a doktornő átadni a beteget. Az átadás gyorsan megtörtént, az orvosok egyeztették a tudnivalókat a beteg állapotáról, majd a beteghordó vitte is az idős hölgyet a vizsgálóba. A naplemente közelsége miatt a helikopter pár perc múlva már a felszálláshoz készülődött.
A vizsgálóban a szokásos procedúra szerint zajlottak az események, így elindultam, hogy megnézzem mi történik a többi részen. A szokásos körömön voltam, immár sokadszorra, amikor megláttam, hogy a főorvos és az egyik nővér egy defibrillátorral és egy táskával a kezében futni kezd a folyosón. Szokatlan látvány volt ez, mert minden eddigi esetet higgadtan kezeltek a dolgozók. Azonnal utánuk szaladtam és érdeklődtem mi történt, mire ők csak ennyit mondtak: újraélesztéshez megyünk. Kísért ez a szó engem. Az ötödik újraélesztésem felé siettem, de felfogni sem volt időm. A fertőző betegek osztályára hívták a kórház reanimációs csapatát, egy idős beteghez. Sokan álltak az ágy körül, az osztályos orvos, aki az újraélesztést megkezdte és a nővérek. A sürgősségi osztály főorvosa átvette a mellkas kompressziót, a nővér pedig a gyógyszert készítette elő. Távolról néztem a hosszú percekig tartó küzdelmet, a szűnni nem akaró kitartást. Két perc után váltották egymást újra meg újra. Egy pillanatra sem láttam a szemükben, hogy feladnák, a kitartásuk meg is hozta a gyümölcsét. Az idős férfinak visszatért a szívműködése, a keringése helyreállt és ismét lélegzett magától. Ez egy csoda volt. Az élet nem is annyira apró csodája.
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.