2015. 09. 06., vasárnap, 10:20
Sokaknak összeszorul a szíve, ha egy szirénázó gyermekmentő száguld el mellette az utcán. A tudat, hogy az autó egy bajba jutott gyermekhez siet, félelmetes. Vörös Andrea megnézte, átélte és elmeséli, hogy milyen egy szolgálati nap a gyermekmentőknél.
Az írás első része itt olvasható.
Egy verőfényes augusztusi szombat reggel, műszakkezdés előtt pár perccel, a gyermekeim a mentőt csodálva álltak mellettem a balatonlellei állomáshelyen. Az aznapi csapat gépkocsivezetője Böősi Zoltán látva a csillogó gyerekszemeket, lelkesen kezdte mutogatni a felszereléseket. Gyereknyelven próbáltuk elmagyarázni nekik, melyik mire való, de már az elején megszakította a rögtönzött bemutatónkat a rádió hangja. Lényegre törő pár mondat volt. Epilepsziás rohammal küzdő másfél éves gyermekhez kértek segítséget.
A nővéremre pillantottam, aki szavak nélkül tudta, hogy nekik most félre kell állniuk, mert nekünk azonnal mennünk kell. Másfél éves, még olyan kicsi, csak ez járt a fejemben, amikor gyors mozdulattal felhúztam a cipőm, beültem az autóba és bekapcsoltam a biztonsági övet. Induláskor, a szirénázó autóból még egy pillantást vetettem a gyerekeimre, megnyugtató volt a kisfiam szemében a büszkeséget látni.
Tíz perccel később már aggodalmat láttam a tekintetekben, amikor megérkeztünk a kisgyermekhez, aki az édesanyjától kapott gyógyszer hatására, már békésen aludt. A mentőorvos Dr. Bárdi Gábor felkeltette és alaposan vizsgálni kezdte, én pedig nem tudtam figyelmen kívül hagyni a sarokban sírdogáló dédi mamát. Kilépve a megfigyelő szerepemből, odaléptem hozzá és megöleltem. Zokogni kezdett, én pedig ösztönösen mondtam, hogy nyugodjon meg, minden rendben lesz, most már jó kezekben van a kicsi fiú. Miközben a gyermekkel a mentők a kaposvári kórházba tartottak, mi visszatértünk az állomáshelyünkre.
Hosszú órákon át nem szólalt meg a rádió, ez idő alatt az orvos és az ápoló többek között megtanítottak a csecsemő újraélesztésre egy speciális babán, de végig arra gondoltam, hogy sosem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy ezt alkalmazni is kelljen. Kora este kérték csak újra a segítségünket egy középkorú hölgyhöz, aki fulladásra panaszkodott. A szokatlanul nyugodt műszakért akár hálásak is lehettünk volna, de a napunk ezzel még nem ért véget.
Reanimáció. Sosem hallottam ezt a szót azelőtt, hogy a vonulásaimat megkezdtem a mentőknél májusban. Aztán júliusban a légimentőknél, ahogy annak a férfinak az életéért küzdöttek, egy szempillantás alatt megértettem mit jelent. Most megint arra eszméltem, hogy valakinek az életéért küzdenek a szemem előtt és én megint tehetetlenül végignézek egy újraélesztési kísérletet. Miért nem kezdte el senki a mellkasát nyomni, sőt, hányan mehettek el mellette az úton legyintve, hogy biztos megint csak egy részeg, aki beborult az árokba?
Szinte hallottam a fejemben cikázó gondolatokat, egyet-egyet kattintottam a géppel, miközben némán guggoltam az út szélén. Figyeltem őket szótlanul, a négy embert, akik életet mentettek. Bárdi doktor a tőle megszokott higgadtsággal koordinálta a három kollégáját, még ebben a nehéz helyzetben is figyelt rá, hogy összhangban dolgozzanak. A mentőgépkocsi egyik újoncának közben folyamatosan magyarázta mit történik, mit miért tesz és elmondta a következő lépést is. A két mentőegység tagjai nem adták fel a reménytelennek tűnő harcot, de a hosszú percekig tartó küzdelmet határozottan lezárta a fejemben a fekete takarófólia látványa az élettelen testen. Nem emlékszem a visszaútra, talán egy óra volt még a műszakból, de nem vágytam másra, csak hogy hazamenjek és a gyerekeimet magamhoz öleljem ismét.
Tartottam egy nap pihenőt, hogy újra erősnek érezzem magam a gyermekmentőn történő vonuláshoz. Új csapathoz csatlakoztam az utolsó napomon, bár nem volt mindkét tagja ismeretlen számomra. Fehér Sándor gépkocsivezetővel korábban vonultam már Kaposváron a mentőknél, Éva Zsuzsa doktornőt pedig, aki többek között a légimentőknél is dolgozik, a műszak végére nagyon a szívembe zártam. Ők ketten igazán összeszokott párost alkottak, ami nagy előny, mert az esetek száma is átlagon felül szokott alakulni, ha ők dolgoznak. Ahogy megérkeztem, át is öltöztem, mert mondták, hogy bármikor mehetünk, de tényleg nem telt el sok idő és megint a vonulásokkal járó adrenalint éreztem szétáradni a testemben.
A nyolc lépcsőfokról betonra zuhant törékeny testű, vérző fejű idős hölgyet, majd a strandon félrenyelt, riadt hat éves kislányt egy eszméletlen tempójú délután követett Siófokon, ahol gyors egymásutánban három esethez is riasztottak bennünket. Sosem tettem meg ilyen gyorsan a Balatonlelle-Siófok távot, riasztásunkat követően kevesebb, mint húsz perc alatt a betegnél voltunk, aki indulásunkkor még eszméletlen volt, ám útközben hallottuk, hogy rosszabbodott az állapota és a helyi kollegák már megkezdték az újraélesztését. Az idős betegnél ezúttal sikerrel jártak, a kiérkezésünkkor már stabil állapotban várta a kórházba szállítást.
De ezt mi már nem tudtuk megvárni, mert egy rosszulléthez kellett sietnünk egy középkorú hölgyhöz, pár utcányi távolságra. Épp csak befejeztük az ellátását, átadtuk a helyi kollégáknak, már jött is a következő esetünk, mellkasi fájdalmakra panaszkodó középkorú férfi személyében, aki apró, szapora levegővételekkel várt minket egy kerti asztalon fekve. Az ideiglenes kollégáim gyors és hatékony vizsgálatait követően, nagyon hamar kiderült, hogy súlyos szívinfarktusa van. Mivel azonnali kórházi ellátásra szorult, a doktornő mentőhelikopteres segítséget kért a mielőbbi szállításhoz.
A sármelléki helikopter jött érte és az a kaposvári pilóta irányította, akivel nemrég én is repültem Balatonfüreden. Még mindig meghat az a látvány, amikor több mentőegység tagjai a beteg köré tömörülnek és együttes erővel mozgatják őt egyik helyről a másikra. A mentőhelikopter felemelkedett, ezzel ismét heves szívdobogást kiváltva belőlem. A repülésem óta most láttam először kívülről a felszállást és volt is bennem némi szomorúság azért, mert most nem ülhettem bent.
Visszatértünk az állomáshelyre, de a helyi ellátásokon kívül, nem érkezett feladat estig. Lassan sötétedett, elkezdtem összepakolni a holmimat, amikor egy táborozó gyermekhez kértek segítséget. Számítva rá, hogy érkezésünkig az egy hányó gyerekből több lesz, egy köteg esetlapot felmarkolva elindultunk Zamárdiba. A táborba megérkezve már kettő hányással küzdő gyereket találtunk, a vizsgálatok közben pedig, újabb három iskolást hoztak a nevelők az ideiglenesen kialakított vizsgálóba. Tényleg szükség volt azokra a plusz esetlapokra. A doktornő végtelen türelemmel és kedves mosollyal az arcán vizsgálta egymás után a riadt gyerekeket. Hárman összhangban, munkamegosztással, hatékony gyorsasággal haladtunk, de az ellátásokat lassította, hogy a felügyelő tanárok nem rendelkeztek információkkal a gyerekek gyógyszerérzékenységéről, így minden szülőt egyenként fel kellett hívni.
Bőven túl voltunk már a hivatalos műszak végén, amikor visszaindultunk az állomásra. Az úton végiggondoltam a gyermekmentővel töltött négy napomat, visszagondoltam a sok hálás emberre és arra az édes kisfiúra, aki két eset között érdeklődve szaladt az autóhoz apukájával és hatalmas bátorsággal ült az ölemben a gyermekmentő hátsó ülésén, egymás után sorolva kérdéseit. Soha nem felejtem el az aggódó tekinteteket, a könnyeikkel küzdő hozzátartozókat és a karba tett kézzel bámészkodó járókelőket sem az újraélesztésnél. Megint sokat tanultam és ismét csak nőtt a csodálatom a mentők iránt. Nagyon szomorú vagyok, hogy véget ért a közös munka velük, ebben a varázslatos világban lenni életem legmeghatározóbb élményei közé tartozik majd mindörökké.
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.