2015. 08. 30., vasárnap, 10:49
Sokaknak összeszorul a szíve, ha egy szirénázó gyermekmentő száguld el mellette az utcán. A tudat, hogy az autó egy bajba jutott gyermekhez siet, félelmetes. Vörös Andrea megnézte, átélte és elmeséli, hogy milyen egy szolgálati nap a gyermekmentőknél.
„ - Bár kicsi vagy és nem férne el benned a hordágy, de a gyerekek ellátásához szükséges felszereléseket elbírod. Mi ketten, egy orvos és egy ápoló szintén elférünk. Azért mert ilyen kicsi vagy és gyors, hamarabb tudnánk kiérni a bajban lévőkhöz, segíthetnénk nekik, amíg megérkezik például ROKO vagy más, aki, ha szükséges, kórházba tudja vinni a betegeket – mondta a doktor néni. – Te lehetnél az első Gyermek Mentő Orvosi Kocsi, a Gyermek MOK, illik is a nevedhez MOKO!”
Sokaknak összeszorul a szíve, ha egy szirénázó gyermekmentő száguld el mellette az utcán. A tudat, hogy az autó egy bajba jutott gyermekhez siet, félelmetes. A mentők és a légimentők után nem sokkal, az élénk színű, Kaposvár utcáin is olykor feltűnő gyermekmentő orvosi kocsi (MOK) személyzetével tartottam pár napon keresztül, a Balaton déli partján. A ritkán pihenő kéttagú személyzet mellett, a hátam mögött a nyáron átélt eseményekkel, izgatottan vártam, hogy most milyen helyzetekbe sodor minket az élet. Amikor nekiláttam a Készenlétben-sorozatnak és fejben próbáltam felkészülni az előttem álló feladatra, mindig azért imádkoztam, hogy soha ne lássak gyereket súlyos állapotban. Nekem a mai napig ez a legnagyobb félelmem, de úgy tapasztaltam, ez a mentésben résztvevők nagy részére is igaz. Igen nagy kockázatot vállaltam hát azzal, hogy a gyermekmentő csapatához csatlakoztam, bár tudtam, hogy az autó felirata ellenére, minden bajba jutottat ellátunk majd, nem csak gyerekeket.
Izgatottan érkeztem meg a a lellei strandra, de a gyermekmentőt nem találtam az állomáshelyén. Dr. Bárdi Gábor mentőorvos és Szentesi Zsolt mentőszakápoló egy cserbenhagyásos baleset sérültjét látták el a szomszéd városban. Bárdi doktorral két hete még a légimentőknél emelkedtünk a magasba életet menteni, ez a pozitív tapasztalat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a félelmeimet otthon hagyjam és bízva benne, a rám jellemző optimizmussal vessem bele magamat a hétvégébe. Azonnal fel is öltöttem az autó színével harmonizáló pólót, előkészítettem a fényképezőgépemet és megismerkedtem az autó felszerelésével. A MOK a legmagasabb szintű, legkorszerűbb mentési technikákat szállítja a helyszínre, mindent, ami a kiérkezés utáni első vizsgálatokhoz és beavatkozásokhoz szükséges. Az első csapattal töltött hétvégén nem kellett sokat várnom, hogy élesben is megtapasztaljam a mesekönyvben leírt gyorsaságot. Az autó sofőrjének, Zsoltnak több, mint 20 éves rutinja kellő biztonságot nyújtott nekem, félelem nélkül, észrevétlenül robogtunk a közeli cím felé. A speciálisan átalakított és beépített gépkocsi igen komoly fény és hangtechnikával lett felszerelve, olyan három hangszóróból érkező szirénával, amelyet az autósok könnyebben megkülönböztetnek a többi mentőtől. A gördülékeny haladásnak azért így is akadtak bőven akadályozói, sajnos még mindig vannak olyanok, akik a hangos zene és a felhúzott ablak mellett, a tükörbe is ritkán pillantanak.
Először egy öt éves kislányt, majd egy másfél éves kisfiút látott el az autó orvosa, mindkettejük esetében szerencsére nagyobb volt az ijedtség, mint a valós baj. A második gyermeknél találkoztam először azzal a gyakorta ehhez a mentőegységhez párosuló jelenséggel, amikor mentőautók találkoznak, „randevúznak” egymással a helyszínen. Hiszen, ahogy a mesekönyv idézete is szemléltette, a gyermekmentőben nincs hordágy, kórházba szállítani nem tudja a betegeket, ezt mindig egy másik mentőegység végzi, így a gyermekmentő mellett igen gyakori látvány egy másik mentőautó vagy akár egy mentőhelikopter. Miután a gyerekeket ellátta és a szülőket megnyugtatta a mentőorvos, visszatértünk az állomáshelyre.
Nagyon nyugodtan telt a nap, én már teljesen elfogadtam, hogy ahol én megjelenek, ott a védőangyalom is kiemelkedően teljesít. Néha megjelentek az autónál nyaralók, akik kisebb problémákhoz kértek segítséget, vagy csak tanácsot, hova forduljanak ellátásért. Hosszú csendet követően aztán, egy középkorú beteghez riasztottak minket egy közeli településre. Amikor az autópálya felé vettük az irányt, tudtam, hogy most tapasztalhatom csak igazán meg, mire képes ez a színes autócsoda. Így is lett, észrevétlenül gyorsan haladtunk a beteghez, akinek állapota a bejelentés alapján igen súlyosnak tűnt. A helyszínre érve láttam, hogy szerencsére jobban lett a hölgy, akit az ellátást követően a kórházba szállítottak a lellei kollegák. A készenlétben eltöltött idő alatt egyre többször éreztem, hogy nem ismeretlen, amit látok, lassan megszokottá vált a mentés közege, bár az az érzés, amit a riasztás vált ki belőlem, nem változott még most sem.
Gyűltek a viharfelhők felettünk, percek alatt sötét lett és hamarosan leszakadt az ég. Hömpölygött a víz mellettünk, mi pedig beszorultunk a strandról pánikszerűen hazainduló autólánc közé. Mindannyian reménykedtünk benne, hogy most nem érkezik riasztás, mert ebből a helyzetből nehezen tudtunk volna hamar szabadulni. A part kiürülésével mintha a feladatainkat is elvágták volna, nem érkezett több riasztás. Lehűlt a levegő és kiürült a Balaton.
Másnap délelőtt, újult erővel az autópályán kezdtünk, ahol az egyik pihenőnél egy eszméletlen beteghez vártak minket. Eszembe jutott a légimentőknél átélt eset, az első alkalom, amikor sikertelen újraélesztéssel találkoztam. Azt hiszem, ez mindig elkísér majd. Azon törtem a fejem, hogy ha ismét megtörténne az, ha újra emberfeletti küzdelmet látnék, mennyiben látnám másként, mint először. Szerencsére már útközben jelezték, hogy a beteg visszanyerte az eszméletét, amikor megérkeztünk megnyugtató állapotban ült az asztalnál. Nem is fogadta el az orvos utasítását, nem járult hozzá, hogy a kórházba szállítsák. Hasonló ellenkezést váltott ki a jelenlétünk a következő betegből is, aki epilepsziás rohamát követően érzett magában annyi erőt, hogy a nyaralását megszakítás nélkül folytassa. Szerencsére őt sikerült meggyőzni arról, hogy szükséges a kórházi kivizsgálás, így a velünk együtt a helyszínre érkező mentők elszállították.
Visszatértünk az állomáshelyre, lassan teltek a percek, a nyári hőségben megszokott nyüzsgésnek nyoma sem volt. Beszélgettünk a Magyar Gyermekmentő Alapítványról, a korábban átélt, emlékezetes esetekről, néztük a vonulások videóit. Szokatlan nyugalom volt a gyermekmentőknél. Már kora délután volt, amikor a csendet megszakítva megszólalt a rádió, azonnal indulnunk kell egy gyermekhez, aki beszedett a nagymamája gyógyszeréből és nincs jól. Megint csak összemosódtak a fák az út két szélén, olyan tempóban haladtunk a közeli településre. Korábbi aggodalmam megint előjött, reméltem, hogy semmi komoly baja nem lesz annak a gyereknek sem. Nem kellett sokáig tartanom ettől, mert amikor pár perccel később megérkeztünk, láttam, hogy a kiskamasz fiú a mentőautóban ül és látszólag jól van. Megnyugodtam, a védőangyalom ismét jól dolgozott, de nem értem a következő két napomon hol volt ez az angyal? Miért nem sikerült mindenkinek megmentenünk az életét?
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.
