2015. 08. 28., péntek, 18:05
Először csilingelő hangja ér el hozzám, majd előbukkan ő is. Mosolygós, kedves, törékeny és bájos, s ráadásul a „mi lányunk”. D. Tóth Kriszta sosem feledte el honnan indult, s ma is szívesen tér vissza szülővárosába, Kaposvárra.
Kriszta legutóbb a könyvhetet nyitotta meg a somogyi megyeszékhelyen, ahol legújabb könyvét is dedikálta az olvasóknak.
A televíziózás és újságírás után honnan jött az ötlet, az ihlet a könyvíráshoz?
Nagylépés volt számomra, hogy a televíziót otthagyva belevágjak régóta dédelgetett álmomba, a rendszeres írásba. Az irodalom egyszerre volt számomra menedék és egy új út. Első felnőtteknek szóló könyvem, a Jöttem hadd lássalak nagy része Kaposváron játszódik. A történetet édesanyám inspirálta, aki, noha pesti lány volt, élete nagy részét itt élte. Az olvasók nagyon szerették a regényt Aranykönyv díjat kapott. Ezután kezdtem óvatosan azt elhinni, hogy nemcsak lehet, hanem szabad is írnom. Második könyvem, Húszezer éjszaka címmel tavaly októberben jelent meg, és 2014 egyik legolvasottabb magyar regénye lett.
Miről szól ez a regény?
Ez egy modern történet, a mai Budapesten egy modern házasságot mutat be.Egy nő életközepi válságát ábrázolja, azt az életszakaszt, amikor az ember felébred a 40. születésnapján és rádöbben, hogy eltelt az életének első fele, s ez óhatatlanul számadásra készteti. A könyv főhőse egy olyan nő, akinek látszólag mindene megvan, a papírforma szerint boldognak kellene lennie. Belül azonban hihetetlen feszültségek mozgatják, nagyon sok elfojtással küzd, van egy csomó kibeszéletlen konfliktus az életében, amit nem tud megoldani és nem találja akommunikációs csatornákat a férjéhez. Nincs köztük igazi kapcsolat, és nem találja a házasságában a régi tüzet. Ez az alapszituáció, többi kiderül a könyvből.
Első hallásra sok a hasonlóság D. Tóth Kriszta és a főhős, Szomjas Helga között. Van személyes ihletése a könyvnek?
Legfeljebb az életkorunk azonos. Sokkal több a különbség, mint a hasonlóság köztünk. Év elején, amikor 40 éves lettem, sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint a főszereplő. Én talán kicsit előrébb tartok az életemben, mint ő. Már megtanultam aleckét, hogy saját magunkkal kell először rendben lenni ahhoz, hogy a körülöttünk élőkkel is jó viszonyunk legyen. Csak a külső forrásokból nem várhatjuk a boldogságot.
A 40. születésnapján elindított egy sajátos akciót, amelynek az a lényege, kendőzetlenül, smink és retusálás nélkül vállalja a saját arcát. Minden nap feltesz a közösségi oldalára egy képet reggel, smink nélkül. Hol tart most ez a történet?
Kitartok, bár nem állítom, hogy mindig könnyű. Egyrészt bármit végigvinni egy egész éven át minden egyes nap, az kihívás. Másrészt nem könnyű megmutatni magadat akkor is, ha rossz napod van, ha bánatos, ha rosszkedvű, ha beteg vagy. A lényeg azonban éppen ez, hogy ilyenkor is szembe tudjunk nézni magunkkal. Engem a nyilvánosság eddig sminkben, szépen kisminkelve, bevilágítva, esetleg retusálva látott. Ezt könnyű megszokni – nekem is. Szerettem volna én magam is valódi arcomhoz visszatérni, a nyilvánosság előtt is megmutatni, hogy nem baj, ha nem vagy tökéletes, hogy a szépség nagyon sokféle lehet. A reakciók minden várakozásomat felülmúlták. Sok nő küldi el nekem a saját smink nélküli fotóját, vállalva önmagát.
Önt nem csupán újságíróként, íróként, ismerik, de nagyon sokat lehet olvasni, hallani jótékonysági munkáiról is. Az UNICEF jótékonysági nagykövete és dolgozik a Speciális Olimpia mozgalomban is. Miért érzi ezeknek szükségét?
Nekem ez természetes. A hírnév haszna számomra abban rejlik, hogy olyan ügyek szolgálatába tudom állítani, amelyek megérdemlik a nagyobb figyelmet és támogatást. Olyan családból jövök, amelyben mindig is fontos volt az empátia és a szolidaritás. Ha úgy tetszik, az anyatejjel szívtam magamba azt, hogy segítsünk másokon.