2015. 07. 28., kedd, 11:52
A vészhívást követően felpörög a rotor és rövid időn belül felemelkedik a mentőhelikopter, hogy időben odaérjen a helyszínre a segítség. Vörös Andrea a mentők után most megnézte, átélte és elmeséli, hogy miként zajlanak a műszakok a légimentőknél. Az írás második része.
A történet első részét itt olvashatják.
A napom a balatonfüredi légi bázison maga volt a fájdalmas valóság, mert igazán szemléletes betekintést kaptam a légimentők mindennapjaiba. Ezen a napon már nem az volt a legmeghatározóbb élményem, hogy repültem mentőhelikopterrel, hanem megtapasztaltam azt is, amit eddig csak a filmekben láttam.
A nap ugyanúgy kezdődött hat órakor, mint Pécsett, Nyulasi László paramedikus, a bázis vezetője lejelentette az aznapi személyzetünket, majd mindenki tette a szokásos reggeli ellenőrző, adminisztratív feladatait. Laci kilenc éve vezeti a bázist, mellette a földi egységeknél is dolgozik. Szerénysége, alázata a mentéshez fűződő gondolatainak felidézésekor nagyon imponáló volt.
Közben az udvaron László Ferenc, mindenki Feri bácsija, már a helikoptert mosta. A kaposvári pilóta a kezével simogatta az üvegfelületeket, de olyan gyengéden, ahogy egy édesanya mosdatja a gyermekét. Azt mondta, ezt nem is lehetne másként, nagyon sérülékeny ez a felület, nem szabad megkarcolni semmivel. Miközben szépen tisztult a gép, hallgattam a történeteit. Szenvedélyesen beszélt a repüléshez fűződő érzéseiről, már három évesen repült vele az édesapja, bele született ebbe a világba. A csapat harmadik tagja dr. Bárdi Gábor volt, akivel már Pécsett is együtt repültem. Megnyugtatott a tudat, hogy ő ismét a csapat tagja, mert kiemelkedően sok figyelmet és időt szentelt rá az első nap is, hogy megértsem, ami körülöttem zajlik. Kívülállóként belecsöppenni egy ismeretlen világba, ahol emberek élete van a mentők kezében, hatalmas és nyomasztó teher.
Borús volt a reggel, ráadásul furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben, mondtam is a többieknek, érzem, hogy a mai nap nem telik el eseménytelenül. Itt is megnéztem a fali naptárat, az elmúlt napoknál szépen sorakoztak a repüléseket jelző piros pöttyök, de ezeknek nem lehet örülni, mint az iskolában. A piros pöttyök mögött emberi sorsok, tragédiák sora áll. Nem kellett sokat várnunk az első esetre, hosszú csengő szakította meg az ideiglenes csendet a hangárban. Megmagyarázhatatlan érzés keríti ilyenkor hatalmába az embert, cipőt húztunk, magamhoz vettem a fényképezőgépemet és gyors léptekkel elindultam a géphez. Beültünk, becsatoltam a biztonsági övem, felvettem a sisakot, Feri már indította is a gépet, Laci ellenőrizte az ajtókat, minden ugyanolyan összhangban zajlott, ahogyan azt már a másik bázison is tapasztaltam.
Tíz perces út állt előttünk, egy fiatal férfihoz igyekeztünk, aki összeesett az otthonában, s akinek az életéért ekkor már küzdött a földi egység. Mélységes csendben eltöltött tíz perc volt, fürkésztem Gábor tekintetét, de azok messze révedtek a távolba, láttam, hogy fejben már az előtte álló feladatra készül. Leszálltunk és azonnal kipattantunk a gépből, a csomagokkal beültünk a ránk váró rendőrautóba, ami elvitt minket egy közeli utcába. A ház emeletén olyan látvány tárult elém, amit eddig csak a kórházas sorozatokban láttam. Két fiatal mentődolgozó térdelt a férfi mellett, egyik szüntelenül nyomva annak mellkasát, másik a lélegeztetéshez szükséges ballont. Gábor folytatta a mellkas kompressziót, közben Laci csatlakoztatta a monitort, hogy látható legyen az EKG. A folyamatos egyenes vonalat nagyon jól értettem én is. Két perc után ismét váltottak, más nyomta tovább a mellkast, hallottam az ütemet segítő ritmusos számolást. Gábor intubálta a beteget, azaz emelt szintű légutat biztosított neki, a lélegeztetése ezen keresztül történt ezután. Minden összhangban történt, az orvos irányította a segítőit, áradó nyugalma biztosíték volt a többiek számára is. Sosem láttam újraélesztést ezelőtt, nem láttam még senkit így küzdeni egy másik ember életéért. Végig az arcokat figyeltem, ahogy nem adták fel, gyöngyöző homlokkal, egymást váltották a mellkas kompresszióban egészen addig, amíg az orvosunk azt mondta, ne tegyék tovább. Ezt a csatát elvesztették. Ott, akkor megállt a levegő a helyiségben.
Csendben összepakoltunk, most már némán tette mindenki a dolgát, hiszen vége volt. A legrosszabb perceket mégis ezután éltem át az udvaron, ahol egy megtört nőnek és két megszeppent gyermeknek kellett elmondani a fájdalmas valóságot. A család elé álltunk hárman. Amíg Gábor velük beszélt, Lacival némán egymás mellett álltunk, látszólag mindketten a történtek hatása alatt. A halálesetet közölni felnőttekkel is nehéz, nem hogy két gyermekkel. Aztán meghallottuk a kisfiúk szívbemarkoló sírását és abban a pillanatban egyszerre indultunk ki a mentőautó oltalmazó takarásába. Könnyeinket elfedve járkáltunk fel alá, ott voltak a fiúk is, akik közül egyikük mindössze egy hónapja került a mentőkhöz és most először találkozott a halállal. Amikor az orvosunk végzett az adminisztrációval és türelmesen válaszolt a hozzátartozók minden kérdésére, beültünk a rendőrautóba, visszamentünk a géphez. Felszálltunk, de most még nyomasztóbb csendben telt el az a tíz perc. Végig az járt a fejemben, hogy mi, hétköznapi emberek sokan miért nem tudjuk, mit kell tenni akkor, amikor valaki összeesik mellettünk. Vagy ha tudjuk is, miért nem cselekszünk, legalább az esélyét megadva ezzel a bajba jutott túlélésének, hiszen nagyon elkeserítőek ezek a statisztikák.
A bázison átbeszéltük a történteket, hiszen nem maradhattak bent a gondolatok kimondatlanul. Gábornak fontos volt, hogy a látottakkal kapcsolatos rossz érzéseket ott tudtam e hagyni a nyaralóban. Nem baj, ha sosem felejtem el, de ne nyomasszon életem végéig. Az életmentőknek ezzel nap, mint nap meg kell küzdeniük. Feldolgozni az átélt az eseményeket, hogy másnap ugyanazzal az erővel indulhassanak munkába.
Már jócskán elmúlt az ebédidő, de nem volt étvágyam, ha lett volna, se tudtam volna befejezni az ebédet, érkezett az újabb feladat. Gyümölcsszedés közben, létráról leesett idős férfihoz siettünk egy közeli községbe. A heves szívdobogásom most is végig kísért a felszállást megelőző pillanatoktól egészen a leszállásig. Leszálltunk a ház hátsó kertjében, a siófoki esetkocsi személyzete már a helyszínen volt. Kétségbeesett hozzátartozók állták körül a mentőszolgálat munkatársait, akiknek együttműködése példaértékű volt a légimentőkkel. Ahogy az első esetnél, itt is minden tőlük telhetőt megtettek. Szépen előkészültek, ezért érkezésünk után nem sokkal, a beteg szállításra készen várta az indulást. Bárdi doktor tájékoztatta a családot és megnyugtatta az aggódó feleséget. Határozott kiállása, informatív tájékoztatása és az empatikus hozzáállása nagyon megnyugtató volt. Minden alkalommal nagy hangsúlyt fektetett a betegek magas színvonalú ellátásán túl, a hozzátartozók tájékoztatására is. Gépünk ismét a magasba emelkedettaz, az úti célunk Kaposvár volt, ahol vártak már minket a sürgősségi osztály dolgozói. Titkon reménykedtem benne, hogy a légimentőknél eltöltött idő alatt legalább egyszer lehetőségem lesz fentről látni Kaposvárt. Itthon éreztem magam, amikor elrepültünk a város felett, gyönyörű látvány volt a Deseda-tó és az arborétum, mégis a legkülönlegesebb érzés a gyermekeimet megölelni volt, akik várták a leszállásunkat. Az ő szemükben a büszkeség, az én szívemben a féltés volt, mert akaratlanul is előttem volt a délelőtti két gyerek arca. A beteg átadását követően visszarepültünk Balatonfüredre, de a napnak ezzel még nem volt vége.
Hazaérkezésünket követően a társalgóban beszélgettünk a következő feladatig. Éreztem, hogy csillapíthatatlan kíváncsiság hajt, hogy jobban megismerjem a kórházat megelőző sürgősségi betegellátást. A légimentés sajátosságait és az emlékezetes eseteket ismertették ideiglenes kollégáim, amikor a műszak vége előtt nem sokkal szállítási feladatot kaptunk. A füredi szívkórházból a Zalaegerszegi Megyei Kórházba kellett szállítanunk egy beteget, akinél szívkatéterezés közben derült ki, hogy komolyabb gondok vannak a szívével. Az átszállítást megelőzően elmentünk őt megvizsgálni a kórházba, hogy a szállításhoz szükséges-e további beavatkozás, avagy sem. Szerencsére a körülményekhez képest jól volt, így minden akadály elhárult a légi szállítás útjából. Mivel biztos volt, hogy aznap ez lesz az utolsó repülésünk, igyekeztem megélni a levegőben töltött idő minden percét, minden élményt jól magamba zárni.
Meghatározó nap volt ez az életemben, olyan, amit sosem felejtek el. Olyan nap, amely ráébresztett arra, hogy mennyire hálásnak kell lennünk minden egyes percért, arra, hogy ne csak túléljük, hanem éljük is meg az életünket, mert sosem tudhatjuk az mikor és hol ér véget. Én eddig is csodálattal néztem fel az égre, amikor mentőhelikoptert láttam, de ezek után, hogy tudom, milyen az életük, még inkább csodálom őket.
A nap margójára pedig egy igen csak hasznos videó, az Országos Mentőszolgálattól az újraélesztésről:
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.
