2015. 07. 19., vasárnap, 12:18
A vészhívást követően felpörög a rotor és rövid időn belül felemelkedik a mentőhelikopter, hogy időben odaérjen a helyszínre a segítség. Vörös Andrea a mentők után most megnézte, átélte és elmeséli, hogy miként zajlanak a műszakok a légimentőknél.
A mentőknél eltöltött műszakom óta vártam a napot, amikor végre a légimentők munkáját is megismerhetem testközelből. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt két műszakon át, két különböző bázison is megtehettem. Nem csak a repülés csodálatos élményét kaptam ez idő alatt, hanem egy fájdalmas leckét is arról, mennyin múlik egy ember élete.
Este nyolc óra után érkeztem a Pécs melletti légibázisra. A kerítésen kívülről láttam, ahogy a mentőhelikoptert éppen a hangárba vontatják. A naplemente fényei tükröződtek az ablakában, aztán szépen lassan eltűnt a hangár bejáratánál. Beléptem a kapun, megkaptam a kártyám és ekkor vált valósággá, hogy másnap napfelkeltétől napnyugtáig én is részese lehetek annak a varázslatos világnak, amit légimentésnek hívunk.
Az épületbe belépve azonnal szemet szúrt az az óriási falinaptár, amin vezetik a repüléseket. Láttam aznapra a két piros pöttyöt, mérlegeltem a másnapi esélyeket statisztikai szempontból. A napok óta halmozódó kérdéseim egy részét aztán rázúdítottam az oly türelmesen és részletesen válaszoló Dr. Bárdi Gáborra, aki fiatal kora ellenére, évek óta dolgozik mentőorvosként a légimentők bázisain. Mivel ő és a pilóta is messzebb élnek, a két egymást követő műszak éjszakáit a bázison töltik. Az izgalomtól éjjel keveset aludtam, az ébresztésre beállított idő előtt fél órával már vártam, hogy a többiek is felébredjenek. Meghallottam a kávéfőző hangját, ezért felöltöztem és kimentem a konyhába. Orbán Attila már a kávéját kortyolgatta. A tapasztalt, korábban mezőgazdasági gépekkel repült pilóta lénye olyan nyugalmat árasztott, hogy ha lettek volna félelmeim, azonnal tovaszálltak volna. Aztán kiment a hangárba, hogy a kedvemért kicsit korábban, még napfelkelte előtt kihozza a helikoptert. Én így percekig gyönyörködhettem a felkelő nap fényében tündöklő gépben, szemügyre vettem minden apró részletét.
A hajnal nyugtató csendjét megszakítva egy motor hangjára lettem figyelmes. Megérkezett a csapat harmadik tagja, a 25 éves mentőszolgálati múlttal rendelkező Hurtony Tamás paramedikus, aki egyben a bázis vezetője is. Nagyon vártam, hogy megismerjem, mert az egyeztetések során, a telefonban olyan készségesen segített mindenben. Okozott is meglepetést, hogy a Bárdi doktortól kölcsön kapott póló mellé egy igazi piros egyennadrágot is kaptam tőle. Mivel teljes lett a csapat, a műszakkezdéshez kimentünk a géphez elvégezni a kötelező ellenőrzési feladatokat és én is megkaptam az elmaradhatatlan biztonsági utasításokat. Beülhettem a helyemre, megmutatták a biztonsági öv és a sisak helyes használatát, átbeszéltük a legfontosabb tudnivalókat.
Reggel hat órakor minden légibázison kezdetét vette az ügyelet. A rádión sorra jelentkeztek be a koordinátornak az ápolók, Tamás is lejelentette az aktuális személyzetet az én nevemmel zárva a sort. Ettől kezdve izgulhattam csak igazán, hogy mi vár ránk aznap. A mentőhelikopter azonnali riasztásának meghatározott kritériumai vannak. A fali statisztikából is láttam, hogy a légimentőknél előfordul olyan nap amikor nem szállnak fel, de éves átlagban körülbelül napi egy-két riasztásuk van. Mivel ilyen kritérium a földi egységekkel nehezen, sokára, vagy egyáltalán nem megközelíthető helyszínek. Attilával, a pilótával beszélgettem, mire emlékszik, mi volt a legnehezebb leszállása, a legemlékezetesebb repülése. Azt mondta nehezen emelné ki bármelyiket is, mert mindegyik leszállás egyedi és veszélyeket rejt magában. A legnehezebb az olyan szűk helyekre való ereszkedés, ami épp csak nagyobb a rotor fesztávolságánál. Leszálláskor egyébként mindenki a pilóta munkáját segíti, ilyenkor minden oldalról figyelni kell a gépet veszélyeztető tárgyakat, fákat, kábeleket.
Ebéd előtt nem sokkal a egy nagymama és két kis unokája jött a repülőtérre a gépeket nézni. Megkérdezték megtekinthetik-e a helikoptert is. Gáborral örömmel vállaltuk a feladatot, s mivel mindketten kisgyermekes szülők vagyunk, hamar megtaláltuk a csillogó szemű fiúkkal a közös hangot. Nagy volt az öröm részükről és folyamatos a hálálkodás a nagymama részéről. A mentőhelikopterek szinte minden gyermekből csodálatot váltanak ki, elérhetetlensége igazán különlegessé teszi. Mivel ma Magyarországon mindössze hét légimentő bázis működik, nagyon ritkán adatik alkalom ezeket a gépeket látni, ilyen közelről meg főleg keveseknek.
Már elfogyasztottuk a közösen elkészített ebédünket és a ragyogó napsütésben egy pléden beszélgettünk tovább, amikor meghallottuk a rádión, hogy minket hívnak. A fényképezőgépemet és a cipőmet felkapva szedtem a lépteimet a helikopter felé, szorosan Attila mögött. Heves szívdobogással beültem az ülésbe, becsatoltam az övem, kis segítséggel a sisakomat is. Csatlakoztattuk a rádió vezetékét és lehajtottam a sisak mikrofonját, amin keresztül a repülés során kommunikálni tudtam. A velem szemben ülő orvos ellenőrzött mindent, majd jelezte a rádión, hogy minden rendben. Látszott, hogy ők már mennyire rutinosak ebben, amíg a pilóta a helyszínt pontosította, a paramedikus körbejárta a gépet, hogy minden ajtó rendesen záródott e. Mindenki készen állt a felszállásra és rövid időn belül már emelkedett is a gép. Hamar kiderült, hogy szerencsére jól viselem az utat, így igazán élveztem az elém táruló látványt.
Egy kis faluba mentünk, a hozzátartozók fehér ruhával integettek nekünk az utcán, hogy könnyen megtaláljuk a házat. Attila tett egy kört, hogy felmérje, hol tudunk a lehető legközelebb biztonságban leszállni, így esett a választás a hátsó kertre.
A félhományban úszó helyiségbe lépve, egy idős, öntudatlan beteget találtunk. Gábor azonnal odalépett hozzá és megszólította. A hölgy nem válaszolt, hamar kiderült, hogy nagyon alacsony volt a vércukorszintje. Repültek a gombok az otthonkáról, ahogyan az orvos kettészakította a ruhát a mellkasán. Kísértetiesen hasonló esetnél voltam anno a földi egységgel is, így az ellátás menete ismert volt előttem. Miután rendeződött a vércukorszintje, a legközelebbi kórházba szállítottuk, hogy a normál szintet gyógyszerekkel a későbbiekben is tartani tudja. Úton vissza a bázis felé kaptuk az újabb riasztást, hogy egy biciklist gázoltak. Már majdnem odaértünk, amikor jelezték, hogy a mentőautó a helyszínre ért, így ránk a továbbiakban nincs szükség. Tovább repültünk a bázis felé, közben elhaladtunk a baleset helyszíne felett is. A leszállás - akárcsak az előző két alkalommal - most is zökkenőmentesen történt. Ahogy lassult a rotor, úgy tértem vissza lélekben én is a földre. A kiszállást követően még egy kedves beavatási szertartáson is átestem, ez mindenkinek jár az első repülése után, ezzel váltam teljes tagjává a csapatnak.
A nap folyamán nem érkezett újabb riasztásunk, csak az idős néni köszönhette az életét a mentőhelikopterünk személyzetének, szerencsére. Mert mégis csak mindenkinek az a legjobb, ha nincs szükség erre a gyors és magasan képzett csapatra, ha senkit nem ér olyan baleset, ahova őket kell riasztani. A műszak lejártával Attila visszahúzta a hangárba a sárga helikoptert, pont úgy, ahogy azt az érkezésemkor láttam. Elbúcsúztam mindenkitől, de a táskámmal a kezemben, kifelé menet egy idézetre lettem figyelmes Dr. Felkai Tamás mentőorvostól:
„Sokak életéhez van közünk. Némelyikéhez kevesebb, némelyikéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen.”
Elgondolkoztam a sorok fájdalmas valóságán, majd autóba ülve, a nap élményeit végigpörgetve a fejemben, lassan magam mögött hagytam a pécsi bázist. Ekkor még nem tudtam, hogy a következő napomon, Balatonfüreden, minden erőmet összeszedve kell majd a könnyeimet bent tartanom, amikor látom, hogyan küzdenek egy ember életéért mindhiába.
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.
