2015. 07. 14., kedd, 07:56
A nagyhírű Kaposvári Egyesületi Leánygimnázium akkori igazgatója dr. Lendvai Ernő 1944-ben megígérte, hogy lehet itt front, deportálás, málenki robot, elhurcolás, de mindenkinek lesz érettségi bizonyítványa. 1945-ben így is lett! Most a 70 éves érettségi találkozó emlékekről, múltról beszéltek a vén diákok, hiszen a 89 éves Pellérdiné Füle Magdinak sikerült összehoznia a társaságot.
A front hullámzott, és a deportáló vagonokban tanulók is voltak. Németes név miatt málenki robot, riadó a légitámadások miatt, de 1945. májusában béke lett. Aki itthon maradt kézhez kapta oklevelét. Lassan a koncentrációs táborokból, szibériai bányák málenki robotjából is hazajöttek a túlélők.
Az iskolánk sebesült kórház volt, de a tanítás megkezdődött. A tanárok mindenkivel foglalkoztak, zanzásították a tananyagot és kézbe adták az érettségi bizonyítványt. Az élet megindult. A továbbtanulás főiskolára, egyetemre akkor nem volt anyagi teher. Lett közülünk több kiváló orvos: kardiológus; gyermekgyógyász; gyógyszerész; gépészmérnök; karriert építő üzletasszony, a világ több levéltárában kutató levéltáros, pedagógusok, hogy tovább adják utódainknak a tudást, amit kiváló tanárainktól kaptunk. Volt aki már nyugdíjasként egyedülálló különleges munkájáért iparművészeti „SZOT Díj”-ban részesült.
Ő volt, aki 70 év minden találkozóját szervezte, mindenkiről mindent tudott és mindnyájunkkal tartotta a kapcsolatot. De amit elsőre kellett volna mondanom nagy organizátor, amit a fejébe vett, azt végre is hajtotta.
Hosszú idő óta nem volt találkozó, most lett! Mindenkinek aki még életben van telefonált, levelezett, végig kóstolta az alkalmas éttermeket ahol parkolási lehetőség, lépcső nélküli különterem mellékhelyiséggel, és széles bejárati ajtó, hogy kerekesszékkel is bejárható legyen. Mindezeknek megfelelő helyet talált, és 2015. május 23-án a 42 fős osztályból, a 14 élőből még 10-en megjelentek tolókocsival, többen bottal, de minden protokoll nélkül. A még mozogni tudók, székeket cseréltek, hogy mindenki mindenkivel beszélhessen.
Névsorolvasás nem volt, túl fájdalmas lett volna, de a még élő távolmaradottakról is beszámolt Füle Magdi.
Rövid beszédét a saját költeményével fejezte be:
|
VÁDIRAT KÉRDŐJELLEL |
|
Hol vétette el a teremtő az ütemet? Keverte, adta-vette a géneket, hogy romlandó a rohanóidőben tested! És a lelked? Az időtlen időben és fájó szenvedő, elkopott hüvelyében is ép marad! Ha marad! És kíván: dolgozni, szeretni, ölelni, a már nem létező jövői is tervezni, Egészséget, erőt újra várni. Mert nem az a halál, ha leáll a szíved. a gépezet, a lemondás ideje mikor elérkezett! Tudatodba fészkel alattomosan, hasogató, szorító fájdalommal a felismerés: Jön melletted, veled az a záróvonal, melyen visszafordulni semmi áron nem lehet, mégsem adom fel! s’ ha elmegyek, magammal viszem a csillagszemű tekinteteket! |
|
Pellérdiné Füle Magdi |
Anno, mindenki családot akart. Most itt voltak az unokák, dédunokák fényképei. Csendes, meghitt beszélgetések folytak, újra fiatalok lettünk. Egyetlen határozatot hoztunk, hogy jövőre, akit még nem szólít magához az Úr, itt leszünk megint.
Köszönjük Magdi, valóban te vagy a nagy organizátor és csupa szív barát.