2015. 06. 25., csütörtök, 14:50
Csengőszóra várni a pihenőben, majd a riasztást követően néhány perc múlva a szirénázó mentőben ülve robogni egy baleset helyszínére és életet menteni. Kemény, embert próbáló munka. Vörös Andrea megnézte, átélte és elmeséli, hogy miként zajlik egy műszak a kaposvári mentőállomáson.
Hétköznapi hősök, általában így nevezzük őket. De 12 óra velük ráébresztett, ők valóban hősök, de egyáltalán nem hétköznapiak. Egy műszak kevés volt, hogy mindent lássak, kevés, hogy mindent megértsek. De egy műszak elég volt ahhoz, hogy megérezzem azt a varázslatot, amiben ők nap, mint nap élnek.
Mindössze két perc telt el azután hogy megszólalt a csengő és ideiglenes kollégáimmal (vagy ahogy egymást hívják bajtársaimmal) a szirénázó, robogó mentőautóban ültem. Olyan hevesen vert a szívem, izgultam mi vár ránk, hiszen olyan kiszámíthatatlan a végkifejlet abból a pár mondatból, amit tudunk. De a heves szívverés a későbbi vonulások során sem múlt el és ahogy megtudtam, nekik sem, még évek múltán sem. A cím felé haladtunk és hogy eltereljem a gondolataim az aggodalmaimról, figyeltem az autósokat, mennyire segítik a gördülékeny haladást, hányszor kell egy figyelmetlen autós miatt lassítanunk. Sajnos még mindig többször, mint kellene.
Még mindig vannak, akik meglepődnek, ha a szirénát hallják és nem biztosak benne, hogyan segíthetnék a mentőt a haladásában.
Nem olyan rég, Ausztriában számomra meglepő dolgot tapasztaltam. Az autópályán haladva, az információs táblán megjelent, hogy baleset történt és az autók előttünk azonnal a forgalmi sávok két szélére húzódva haladtak lassan tovább, hogy a mentőknek, rendőröknek, tűzoltóknak utat biztosítsanak. Ez ott kötelező szabály, hiszen egy bedugult, zsúfolt autópályán különben esélye se lenne például egy tűzoltóautónak. Egyébként nem kell veszélyes manővereket tenni, azonnal megállni, csak figyelmesen, tükröket használva közlekedni, gyorsan reagálni, jelezni a félrehúzódási szándékot az irányjelzővel és mielőbb félrehúzódni a megkülönböztető jelzést használó autó elől. A mentőknél a folyamatos haladás a legfőbb szempont, nem a száguldozás, sokszor a beteg állapota sem teszi lehetővé, hogy a mentő folyton vészfékezzen. Gondoljunk arra, hogy az autóban a mi gyerekünk, házastársunk, szülőnk vagy nagyszülőnk is lehetne, jusson eszünkbe, hogy nem ok nélkül használ megkülönböztető jelzést.
Tíz perc alatt a vidéki faluban voltunk, ahova riasztottak bennünket, a bejutásunkat azonban egy kutya akadályozta. Megkértük zárják el, addig vártunk. Nem egyedülálló eset ez sem.
Vörhendi Péter mentőtiszt, a kaposvári mentőállomás vezetője elmondta: szabályzat tiltja, hogy a mentők olyan ingatlanba menjenek be, ahol szabadon tartózkodik a kutya. Így amíg az állatot nem zárják be, vagy nem kötik meg, addig a dolgozók kénytelenek kint az utcán várakozni értékes perceket veszítve. Mert lehet bármilyen barátságos, vagy apró az állat, a mentés szokatlan látvány egy állatnak, aki nem csak harapással veszélyezteti a mentők munkáját, de akár egy óvatlan pillanatban láb alá, vagy hordágy alá is kerülhet, amivel a beteg állapotát kockáztatja.
Az idős beteget megvizsgálták, kórházba szállítottuk, majd visszatérve a mentőállomásra az egy éve alakult kispályás focicsapatról beszélgettünk. A mentődolgozók közül tizenöten megalakították a Megmentők FC csapatát, ahol a bajtársak szabadidejükben kikapcsolódhatnak. Ez remek lehetőség a csapatépítésre is, az egyetlen gond csak, hogy nagyon komoly szervezést igényel az, hogy a bajnokság során mindig legyen 5+1 ember, aki éppen ráér, mert nem dolgozik. A csapat lelkes és a mozgás, illetve a játék szeretete vezérli őket mérkőzésről mérkőzésre. A nemrég zárult bajnokságban a csapatot különdíjjal jutalmazták.
Nem tudtunk sokáig beszélgetni, mert a csengő ismét szólt, nem is egyszer. Gépkocsi balesethez riasztottak minket, három autó ütközött, több személy megsérült. Egy esetkocsival és egy mentőautóval indultunk a helyszínre, én pedig kaptam az instrukciókat a mentőápolótól, mivel valószínűleg mi leszünk az elsők a helyszínen mire figyeljek, mire vigyázzak. Elsőnek érkezni egy tömeges baleset helyszínére kívülállóként megdöbbentő látvány. Kiszálltam a mentőautóból, félreálltam, ahonnan beláttam az egész helyszínt és figyeltem. Roncsok, szilánkok az úttest teljes szélességében, vérző sérültek, bámészkodó emberek mindenütt.
A mentőket irányító kárhely parancsnok felmérte a sérülteket, a főápoló pedig egy erős, határozott mozdulattal kinyitotta az egyik sérült autó beszorult ajtaját, hogy hozzáférjen a sebesülthöz. Nem volt idő tétlenkedni, szinte szavak nélkül tette mindenki a dolgát, gyorsak voltak, precízek és körültekintőek. Közben megérkeztek a rendőrök, még egy mentőautó és egy tűzoltó is, összehangolt munka eredményeképpen, fél óra elteltével már a kórházba igyekeztünk a betegekkel.
A baleset kapcsán az állomáson arról kérdeztem a mentőket, hogyan dolgozzák fel a napközben átélt eseményeket, mert közülük csak kevesen vannak, akik nem találkoztak még a halállal. Mindannyian tudják, hogy olykor versenyt futnak az idővel, küzdenek a lehetetlenért, de egyikőjük sem adja fel könnyedén. Küzdenek a végsőkig, legyen szó kisgyermekről vagy idős betegről, de ha mégis csatát veszítenek, akkor egymásnak nyújtanak támaszt, beszélgetnek addig, amíg úgy érzik, szükség van rá. Viszont sosem felejtenek, annyi történetet idéztek fel nekem a múltból, ami valamiért kitörölhetetlenül beivódott az emlékezetükbe, hogy csak kapkodtam a fejem. Tragédiák és sikertörténetek sokasága, megdöbbentő és hihetetlen esetek, vagy éppen az akciófilmbe illő daruról mentés egy létrás tűzoltóautó emelőkosarából. Jó volt hallani, hogy vannak még hálás emberek, olyanok, akik egy életmentést követően ellátogatnak a mentőállomásra, hogy személyesen köszönjék meg a mentőknek, amit tettek érte. Ilyenkor elérzékenyülnek kicsit ők is, hiszen nem ezért teszik. Nekik ezek a hétköznapjaik, a munkájuk, az életük.
A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja.
