2015. 03. 22., vasárnap, 10:01
Vujity Tvrtko író, újságíró, riporter hazánk egyik legismertebb- és elismertebb újságírója. Március 26-án Kaposváron mesél majd pokoli és angyali történeteiről, aznap reggel pedig a Rádió Most vendége lesz. Exkluzív interjúnk a tévés személyiséggel.
Vujity Tvrtko író, újságíró, riporter z 1990-es években dúló délszláv háborúban tolmácsként kezdte. Az MTV stábját is segítette, ám egyszer csak tankok gyűrűjében találta magát. Ő nem tudott kijutni, a stáb pedig bejutni. Így kezdte riporteri pályafutását, és mára hazánk egyik legismertebb- és elismertebb újságírójaként tartják számon.
Riportjaid során körbejártad a világot, és olyan helyeken is megfordultál, mint Kambodzsa és Észak-Korea, de jártál etióp lepra-telepen és AIDS-táborban is. A látottak megváltoztatták a világhoz való viszonyodat?
Elsősorban sohasem a tragédiákat láttam. Természetes, hogy amikor a világ legnagyobb lepra-telepén járunk, nincs ok a vidámságra, ahogy a csernobili szarkofágnál vagy Észak-Koreában sem. Azonban számomra mindig félig tele van a pohár. Elsősorban a hétköznapi hősöket láttam, azokat, akik igazi példaképek lehetnek. Azokat, akik nincsenek ugyan a bulvárlapok címlapján, de mégis, valami rendkívülit hoznak létre. Ott a sok szörnyűség, a leprától az embereknek leesnek a végtagjaik, az orruk. Azonban ott van egy magyar doktornő is: Axmann Ágnes, aki pontosan ugyanolyan háziasszony, mint millióan mások, viszont időről-időre még az itthoni saját helyettesítését is kifizeti azért, hogy elmehessen megmenteni ezeket az embereket. Ott van két magyar férfi: Sándor és Béla, akik a világ legkülönbözőbb pontjaira mennek segíteni, többek között Észak-Koreába, hogy megmentsék az árvákat az éhhaláltól. Megannyi hétköznapi hőst tudnék felsorolni, aki egyszer csak elindul, és embereket ment. Aki pedig megment egy életet, az valóban a világot menti meg. Nekünk újságíróknak hatalmas a felelősségünk abban, hogy kit mutatunk meg példaképként.
Ezek közül a hétköznapi hősök közül ki tudsz emelni valakit, akinek a története a mai napig mély nyomot hagyott benned?
Mindenkit másért és másért lehet kiemelni, és talán egy kicsit igazságtalan is összehasonlítani az almát a körtével. Ha azonban mégis ki kell emelnem valakit az az utolsó magyar hadifogoly. Kaptunk egy infót arról, hogy több mint fél évszázaddal a második világháború után, a volt Szovjetunió területén, Tatárföld mellett, egy börtönszerű elmegyógyintézetben, él egy idős bácsi, akiről elképzelhető, hogy egy magyar hadifogoly. Persze nem mondhattuk meg, hogy újságírók vagyunk, végig kellett hazudnunk az egész utat. Medvevadászoknak adtuk ki magunkat, és a korrupció, most is hasznunkra vált. A bácsi a második világháború óta nem találkozott magyarral, nem is értette senki, mit mond. Másfél nap tesztelés után, egyszer csak ízes szabolcsi tájszólással azt mondta: „75 méteres házat gyártottunk Nyíregyházában egy téglakemencével”. Itt megindult a lavina. Több mint kétezer család jelentkezett Amerikától Ausztráliáig azzal, hátha az ő eltűnt rokonukat találtuk meg. Hat hetet töltöttünk el együtt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. Én kérdeztem, a bácsi válaszolt. Ennek köszönhetően lassan szűkült a kör, míg egy DNS teszt bebizonyította, hogy ő Toma András, a világ utolsó világháborús hadifoglya, akit vissza is adtunk családjának.
Miért ő érintett meg legjobban?
Mert egy bizonyos tesztkérdésemre nem a várt választ adta. Másként felet: „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar. Bölcsőd az, s majdan sírod is, mely ápol s eltakar.” Én pedig ott ültem szégyenkezve, hogy nekem meg olyan problémáim vannak, hogy lassú a net, vagy épp nem működik a telefonom. Aki ekkora erővel bír, és ennyi év viszontagság után sem felejti el magyarságát, igazi példakép lehet.
Az utóbbi időben ismét közelebb tolakodtak hozzánk a szörnyűségek. Igaz, Ukrajna keleti része jóval messzebb van tőlünk, mint Jugoszlávia, ahol annak idején haditudósítóként dolgoztál. Megfordult a fejedben, hogy milyen lenne összeszedni a régi stábot és megmutatni az ottani szörnyűségeket?
Jól beszélek oroszul, tehát elvileg nyitott lenne az út. Ugyanakkor a magyar televíziózásban pillanatnyilag nincs felületem, ahol ezt be tudnánk mutatni. Amikor még volt Napló, több alkalommal is beszámoltunk az ukrajnai eseményekről, a Majdan térről, a kárpát-aljai magyarok sorozásáról, de akkor még nem alakultak ki Kelet-Ukrajnában a harcok.
Hiányzik a Napló?
Igen, nagyon, főként a kollegák. Viszont a magyarországi televíziózás nem. Persze sohase mond, hogy soha. Tizenhét év után véget ért Magyarország legnézettebb riportmagazinja, amely teret adott a hétköznapi hősöknek, és rengeteg kalanddal szolgált. Viszont ami kiszorult a tévéből, az helyet kapott a színház- és előadótermekben. Büszke vagyok arra, hogy május végéig több mint ötvenszer állok színpadra, a Pokoli és angyali történetek, avagy 2 óra a Föld körül Vujity Tvrtkóval című előadássorozatommal. Ellátogatok többek között Kaposvárra is, az Együd Árpád Művelődési Központban, március 26-án 18 órától. Ez egy igazán mulatságos, közös nevetésre és közös gondolkodásra okot adó este lesz. Mindezt pedig az utolsó tíz percért csinálom, amikor sötét lesz a teremben, és ez már nem rólam, a kalandjaimról, a hétköznapi hőseimről szól majd, hanem azokról a somogyi és kaposvári barátaimról, akik eljönnek a saját álmaikkal, vágyaikkal. Én pedig megígérem nekik, hogy amikor ismét égnek a lámpák, testközelből megérinthetik az igazi csodát, és rá fognak jönni, hogy semmi sem lehetetlen.
