2013. 03. 08., péntek, 07:09
Természetesen nincs az a csokis téma, amelyben ne idézhetnénk fel Gombóc Artúr klasszikussá vált felsorolását arra vonatkozóan, hogy milyen csokoládét szeret.Folytatjuk és egyben befejezzük a csokoládéról szóló ízes ismertetőnket.
„A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon!”A csokoládét felfedezésekor ital formájában fogyasztották, mára azonban nagyobb mennyiségben táblás kiszerelésben esszük. A kettő között még egy variációja igen kedvelt volt, ez pedig a bonbon. A kézműves bonbon sikerének titka a mai napig az alkotó fantázia és az egyediség varázsa.
A hagyomány szerint az első bonbonnal Plessis-Praslin francia herceg szakács-cukrásza kedveskedett a regensburgi birodalmi gyűlés résztvevőinek a 17. században. Cukrozott mandulát mártott csokoládéba. Az új édességet gazdájáról Praliné-nak nevezte el. Bonbon szavunk a francia gyermeknyelvben „jót” jelentő „bon” szó kétszer ejtésével keletkezett. (Jó-jó!) Kezdetben cukorkát értettek alatta, később „csokoládé” jelzőt kapott. A 20. század elejétől egyértelműen a csokoládéból készült mártott, töltött vagy réteges kis csemegét nevezik így. A csokoládé első magyarországi említése 1704-ből származik, Palocsay György huszárszázados tollából. Gyártói a gyógyszerészek és a 18. század folyamán Olaszországból bevándorolt csokoládékészítők voltak. A hatóság a kézművesiparban a „vegykémáru” készítők között tartotta őket számon.
A csokoládé legnagyobb felhasználói a cukorműveseknek nevezett későbbi cukrászok voltak. Kakaóbabból csokoládét 1859-ig csak saját használatra készíthettek, eladásra nem. Több hazai kísérlet után végül két cukrász, Stühmer Frigyes (1868) és Gerbeaud Emil (1886) tudta felvenni a versenyt a külföldiekkel. Kortársaik a magyar ipar úttörőiként tartották számon őket. Az általános iparfejlődés ezen a területen is meghozta gyümölcsét: a 19-20. század fordulóján közel 60 üzemben készítettek csokoládét. A legjelentősebbek voltak Budapesten a Stühmer, a Gerbeaud, a Hunnia és a Wikus, vidéken a Schmidl (Győr), a Weiss (Sopron), a Fischer (Nagyszombat), a Wieder (Zsolna) és a Fiumei Csokoládégyár. Minden cukrászdában volt bonbonos pult. A finom uzsonna után távozóban ugyanis a vendégek nem mulasztották el, hogy a cukrászda saját készítésű bonbonjaiból is vásároljanak. A Gerbeaud és az Auguszt bonbonok mellett megbecsülést vívtak ki maguknak a pesti Lukács és a Hauer, a budai Ruszwurm cukrászda, a gyulai Salis (ma Százéves), a szegedi Suhajda, az orosházi Daubner, vagy a szombathelyi Főző cukrászda különleges csokoládés csemegéi.
Annak ellenére, hogy az első világháború után megszaporodott csokoládégyárakban készült bonbonok olcsóbbak voltak, továbbra is nagy keresletnek örvendtek a finomabb kézműves termékek. A cukrászbonbonok több és jobb minőségű csokoládét tartalmaztak, esztétikus megjelenésükkel, különleges ízükkel és egyediségükkel csábították fogyasztásra a hölgyeket és urakat.