2013. 02. 01., péntek, 07:06
Most, hogy tél van, onnan indultunk, hogy forró italok. Legutóbb teáztunk, most jöjjön a csokoládé, ami forrón egy igen kedvelt ital. Gondoltam, a csoki története elég lesz mára, de kiderült, hogy még sok is.
Így csak a legendáját próbálom röviden összefoglalni, következő alkalommal pedig tovább gyűrűzik majd kedvenc édességünk története.
Csoko, csoko, csokoládé 1.
Mottó: „Mentsd meg a Földet! Ez az egyetlen bolygó, ahol lehet csokit kapni!” (hűtőmágnes).
Tulajdonképpen szeretem a csokit. Függő nem vagyok, hiszen nem eszem meg naponta egy-két táblával, de minden lapzárta délutánján közösen esszük a csokit Ritával, miközben próbálunk minél több anyagot beletuszkolni a lapba. Ezeken a napokon Tomi is mindig kitesz az asztalra egy tábla csokit, amiből mindenki „csak egy kis kockát” felkiáltással tör egy darabot, és estére nem marad semmi. Ha mégis, akkor jön másnap a Laci, és hogy „ne legyen rá gond”, a maradékot eltünteti (ezt mindenképpen bele kellett írnom). Nem is nagyon tudok olyan embert mondani a környezetemben, aki ne lenne csoki evő. Egyedül a Kálmán az, aki a csokit elcserélné rántott húsra. A lányaimat próbáltam szigorúan nevelni: egy nap csak egyszer eszünk egy pici csokit. A kicsinél még működik, a nagy már nélkülem is vesz magának a boltban.
Gombóc Artúrtól sem áll távol:
Persze nem mindegy, milyen csoki a csoki. A Wikipédia meghatározása szerint : „A csokoládé olyan termék, amely kakaótermékekből (kakaómassza, kakaóvaj, esetleg kakaópor) és cukrokból készül, legalább 35% összes kakaó-szárazanyagot tartalmaz, ebből legalább 18% a kakaóvaj és legalább 14% a zsírmentes kakaó-szárazanyag.” A százalékokra különösen felhívnám a figyelmüket, hiszen az az igazán finom csoki, amiben sok kakaó van. Pár hónapja kíváncsiságból vettem 99 százalékosat. Na, azt csak akkor vegyenek, ha a nagyon keserűre éheznek. Valószínű, hogy V. Piusz pápának is valami hasonlót kínáltak 1569-ben, mert olyan kellemetlennek találta az ízét, hogy fogyasztását nem tekintette a böjt megszegésének. Úgyhogy az igazság valahol középen van: legyen benne sok kakaó, de mégse olyan nagyon sok. Az én ízlésem szerint 35-60 százalék között. Ami ennél kevesebb, az nem csoki, hanem valami émelyítően rossz ízű édesség, annál több pedig nekem már keserű – de legalább csokoládé, és sokan kedvelik az étcsokit.
A csokoládé legendája
A mai Mexikó területén, ott, ahol azelőtt a maják laktak, élt egyszer egy király. Quetzacoatl-nak hívták. Nem egyszerű király volt csupán, hanem az Édenkert kertésze is. Onnan hozta el a kakaófát, amiért népe istenként tisztelte. Az indiánok a kakaófát istenfának tartották, mert ételt, italt adott nekik. Héjából kanalakat és edényeket készítettek, kosarakat, hálókat, köteleket fontak belőlük, leveleivel házaikat fedték be. A király nagyon gazdag volt, ám halhatatlanságra vágyott. Felkereste a varázslót, aki azonban mérges főzetet készített a halhatatlanság helyett, ettől Quetzacoatl elméje elborult. Őrületében a folyóparthoz rohant, felszállt egy kígyókból font tutajra és így kiáltott: „Vissza fogok térni a nád évében, és visszaveszem hatalmamat!”
A toltékokat felváltó aztékok nem felejtették el a kertész-istent, akitől a kakaófát kapták. A megszárított és megpörkölt kakaóbabokból egy „xocolatl” (keserűvíz) elnevezésű italt, csokoládét készítettek. Az utolsó azték király, II. Montezuma nagyon kedvelte, színarany kupából fogyasztotta. Raktárában töméntelen mennyiségű kakaóbabot halmozott fel. A babokat pénzként is használták: száz kakaóbabért egy rabszolgát, tízért pedig szerelmet lehetett vásárolni egy éjszakára.
(Forrás: szamosmarcipan.hu)
(Folytatjuk)