2020. 06. 04., csütörtök, 07:07
Június 4-e a magyar történelem leggyászosabb napjára emlékeztet bennünket. Arra a napra, amely minden magyar szívébe beleégett: az 1920-as június 4-ére, amikor Magyarország 1000 éves történelme, múltja és jövője délelőtt 10 órakor végleg megváltozott.
A Trianonban aláírt dokumentumot a győztes hatalmak „békeszerződésnek” hívták, ám diktátum volt, melyben az Antant hatalmak eldöntötték, hogy szétdarabolják, szétszaggatják Magyarországot. Ugyan Apponyi grófnak lehetőséget adtak arra, hogy elmondja országa védőbeszédét, ám döntésükkor figyelmen kívül hagyták azt. A győztesek önzése, Magyarország ellen érzett rosszindulata, nem ismert határokat. A Wilson amerikai elnök által ígért igazságos béke illúzió volt, az önrendelkezési jog csak a győztesekre vonatkozott. Trianonban Nagy-Britannia és Franciaország érdekei döntöttek. Hazánk kétharmadát, valamint három és fél millió magyar honfitársunkat veszítettük el egyik napról a másikra. Nincs még egy olyan nemzet Európában, a világon, melyet ily módon sárba tiportak volna. Magyarok millióit kényszerítették a Kisantant országaiban jogfosztott, megalázó kisebbségi sorsra. A trianoni döntés következményei ma, 100 év elteltével is nyomasztó súllyal nehezednek elsősorban rájuk, de ránk, a megmaradt anyaország lakóira is.
Az 1989-es kelet- és közép-európai változások eredményeképpen kaptuk vissza elemi emberi jogunkat, hogy szabadon szóljunk és emlékezzünk. Hosszú évekig nem gyászolhattunk, nem mondhattuk ki az igazságot, nem fogalmazhattuk meg feladatainkat. Pedig az emlékezés nem öncélú búsongás, hanem közös múltunk nemzetformáló erejének érvényesítése, identitásunk megerősítése.
Túl a 20. századon, ma már mindannyian elfogadtuk, tudjuk, hogy nem az ország fizikai határai számítanak az összetartozás szempontjából. A kultúránkban, a nyelvünkben, az emberi kapcsolatainkban, a lelkünkben él az összetartozás érzése, és ez az érzés az államhatároknál nem áll meg.
Három és fél millió magyar honfitársunkat veszítettük el, egyik napról a másikra. A trianoni határoknak csak 40%-a követte az etnikai határvonalakat, 60%-a mélyen benyúlt a magyar lakta területekre. Az új határok városokat, településeket vágtak ketté, a határon túlra került magyarok egyetlen nap alatt jutottak kisebbségi sorsra.
A diktátum Magyarország területének 72%-át, lakosainak 64%-át vette el. Hazánk területe 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre apadt. Csehszlovákia 63 ezer, Jugoszlávia 63 ezer, Románia 102 ezer négyzetkilométert kapott. Románia többet kapott, mint a maradék Magyarország területe.
Az új határok az ország infrastruktúráját is szétdarabolták. A 22081 kilométer vasútvonalunkból 8364 kilométer maradt, megnehezítve a közlekedést, a kereskedelmet. Fiume elvesztésével elszigetelődtünk egyetlen tengeri kikötőnktől. Megtört a gazdasági egység, a forgalom nehézkessé vált, a folyamszabályozás és a vízgazdálkodás padlóra került. Elvesztettük összes erdőterületünket, faiparunk máról holnapra eltűnt. A bányászatra épülő iparágak közül is többnek ez a sors jutott.
„Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. Nincsen olyan francia, olasz vagy angol, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra rákényszerítettek.”
(Francesco Nitti Olaszország miniszterelnöke 1924)
„Én nem mondtam ki azt a szót. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
(Részlet Karinthy Frigyes kisfiának írott leveléből)
2010. június 4-én, a trianoni tragédia 90. évfordulójára emlékezve június 4-ét a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.
Jogunk van az emlékezéshez. Nemzeti katasztrófánk következményei ma is érződnek, legfájdalmasabban határainkon túl, van, ahol a saját anyanyelv használata is bűnnek számít.
