„Kaposvár az én városom” – a díszpolgár boldogsága

A világhírű hegedűművész, prímás mostanában repül a boldogságtól, hiszen nincs nagyobb jutalom a számára – mondta –, mint szülővárosa rangos elismerése. December elejétől, mikor megtudta, hogy Kaposvár díszpolgára lesz, szinte nem telt el nap, hogy ne idézte volna fel családi, baráti körben kaposvári gyermekéveit. Gyógyítólag hatottak rá ezek a visszaemlékezések, hiszen egy korábbi balesete miatt – a Duna Televízió élőadásából felállva, a kijárat felé haladva megcsúszik, elesik és kulcscsontját töri – évek óta képtelen vonót fogni a kezébe, ami lelkileg nagyon megviseli, a legjobbkor jött tehát a jó hír Somogyország fővárosából, ahonnan vezetői közül többen is egymásnak adták a kilincset az utóbbi hetekben budapesti otthonában. Azóta várta „feldobódva” a 2024. január 23-i napot...

 

Annak a napnak, elejétől a végéig, e sorok írója közeli tanúja volt, átélhette egy Kossuth-nagydíjas nagy művész készülődését, útját, díjátvételét és visszaútját, mert az a megtiszteltetés érte, hogy mindvégig kísérője lehetett - felesége, Csibike ugyanis gyengélkedett, fia külföldön koncertezett, lányának tévéfelvétele volt, öccse – aki szintén zenész – betegeskedett. Így esett rám, mint a hegedűművészről írt könyv (A haza művésze, a nemzet hegedűse) írójára a választás, persze, örömmel vállaltam a megtisztelő küldetést. A nehezen mozgó mester mindenképp igényelte a kísérői segítséget. 

 

A díjazott lázasan öltözködött, készülődött, és csak azt sajnálta, hogy családja e nemes napon, nem tarthat vele. Pap József a polgármesteri hivatal kényelmes Skodájával repített bennünket a gyönyörű városba. A 200, sőt a 400 kilométer is (ő szállított vissza is), kevés volt ahhoz, hogy a világ dolgait megbeszéljük, annyi témánk akadt a hosszú úton. Igen figyelmes volt, megmutatta a Füredi utcát, ahol a kis Ferike nevelkedett, de a nagy Feri rá se ismert, hiszen rég eltűntek a földszintes házak, amik már csak az emlékeiben maradtak meg... 

 

Ezután a Liszt Ferenc Zeneiskolába vezetett utunk, itt tanulta a zenei alapokat a későbbi művész. Nagy Tamás igazgató nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy a híres egykori tanítvánnyal találkozhatott, és egy kávéra invitált bennünket, de az idő szorított, mennünk kellett az ünnepség színhelyére, a Csiky Gergely Színházba, ahol olyan szeretettel várták a „főszereplőt” – minden kérését, szavát lesték –, hogy kicsordultak a könnyei. 

 

Szinte mindenkitől kapott egy simogatást, egy kedves szót, a nagy forgatagban feltűnt dr. Pintér Rómeó és Dér Tamás alpolgármesterek, dr. Csillag Gábor jegyző, Vörös Katalin titkársági ügyintéző, akivel heteken át forró dróton voltunk, valamint a város számos prominens személyisége. E lap, a Kaposvár Most főszerkesztője, Szekeres-Marno Alán, nyomban „lecsapott” az ünnepeltre, hogy az utolsó percben, még lapzárta előtt beszélhessen vele. Ezután Szita Károly polgármester is megérkezett és hosszasan elbeszélgetett az új díszpolgárral, főleg egészségi állapotáról érdeklődött, s megemlítette, milyen büszke rá a város.

 

A színpadon folytatódott a ceremónia, amiről az olvasó bizonyára értesült, sőt a tévé-, internet nézők is. Arról azonban nem, hogyan reagált a híres díjazott, miközben a hatalmas vászonról kilenc évvel ezelőtti, 70. születésnapján készült felvételről láthatta önmaga virtuóz játékát. Ujjai ritmusra jártak a boton, majd elérzékenyülten megjegyezte: – Úristen, ez is én vagyok? Nagyon hiányzik a muzsikálás. Hiába, kilenc év nagy idő. 

 

Különösen, hogy balesete miatt már évek óta nem fogott vonót a kezében… Mellettünk a három Pro Urbe-díjas ült, Bodó László, Puskás Béla és Szalai Gyula. Ők és a többi díjazott is látható, érezhető tisztelettel gratulált a ceremónia végén az új díszpolgárnak, majd beültünk páholyunkba, ahonnan végig élvezhettük a nívós zenés, táncos műsort. Utána jött a koccintás és az újabb gratulálók sora, köztük dr. Kerekesné Pytel Anna, a színész Sarkadi Kiss János és Hendlein Roland kosárlabdázó, aki miután látta, milyen nehezen mozog az ünnepelt, nyomban felajánlotta segítségét. Feltűnt egy újabb kamera és mikrofon, a helyi riporter hölgy érdeklődésére a nagy zajban csak annyi szűrődött ki a válaszból: „Nagyon boldog vagyok a díj miatt” és „Szívem csücske Kaposvár.” Nagy Tamás iskolaigazgató is odajött hozzánk és mondta: – Megkönnyeztem a bejátszót, jó helyre került a díj. 

 

A polgármester úrral búcsúzólag még egy koccintás, és mentünk vacsorázni a Dorottya Hotel éttermébe, kísérőnk és vendéglátónk volt Dér Tamás alpolgármester és dr. Csillag Gábor jegyző, s dr. Hegedüs György író, fotós, aki szinte az egész ünnepi eseményt végig fényképezte. Igen jó hangulatban fogyasztottuk el a finomságokat, ifj. Sánta Ferenc kicsit fájlalta, hogy nincs élő cigányzene a hotelben, mint régen volt a Békében, amikor még édesapja is itt muzsikált. Meglepetésre, bekapcsolta okostelefonját, ahonnan felzendült egy kis cigányzene az ő tévéfelvételeiről, így még jobb kedvvel kebelezhettük be az ínyencségeket.

Késő este megköszöntük a színvonalas és jókedvű vendéglátást, az egésznapos figyelmet, majd elbúcsúztunk várostól. A kocsiban, mielőtt álomba ringatta volna magát az idős hegedűsművész, halkan csak ennyit mondott:

 

 

– s bizonyára szépeket álmodott végig az úton.

 

Éjfélre szerencsésen haza értünk boldogságban, szeretetben fürödve, megédesítve a hétköznapokat – mert a szeretetből nekem, a kísérőnek is jutott bőven. Köszönjük Kaposvár! 

 

Ifj. Sánta Ferenc, a haza művésze, a nemzet hegedűse – most már Kaposváré is… 

 

A haza művésze, a nemzet hegedűse - részlet a szerző könyvéből

„A legifjabb Sántha Ferenc (akkor még így írják a nevét), éppen beleszületik a második világháborúba, a hajrájába, belekostól a „nagy” történelembe, de a pólyából természetesen nem érzékelheti, valójában mi is folyik körülötte, pedig házuk előtt masíroznak a hatalmas testű tankok, lánctalpak zaja veri fel az utca csendjét. A Füredi utca legvégén áll egy katonai laktanya...    A Sántha család szerencsés, megússza a nagy zűrzavart, együtt marad, sőt 1945. március 2-án gyarapodik. Ferike, egy hónaposan éli meg a békét. Háborúban születik, ám a béke gyermeke!     Ahogy cseperedik a több-családos földszinti udvaros házban, önfeledten játszik a szoba-konyhás lakásban. S zenét hallgat, mert édesapja, Sántha Ferenc – ő végig th-val írja a nevét -, a város neves prímása, órákig gyakorol naponta odahaza, így a játékosan figyelő kisfiúba könnyedén beleívódnak a legszebb dallamok, melódiák, amelyek évek múlva törnek ki belőle hegedűjén keresztül elementáris, művészi erővel.”