Elhunyt Babarczy László, a Csiky egykori igazgatója, Kaposvár díszpolgára

Életének 81. évében elhunyt Babarczy László Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, Kaposvár díszpolgára, a Csiky Gergely Színház egykori igazgatója, örökös tagja. Nevéhez fűződik a Csiky Gergely Színház aranykora és a kaposvári színész tanszék létrehozása is. Babarczy Lászlót Kaposvár Megyei Jogú Város saját halottjának tekinti.

Babarczy László élete:

1941. szeptember 3-án született Budapesten, s a Madách Imre Gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Részint vegyészmérnök apjától örökölt természettudományos érdeklődésének tulajdonította, hogy a középiskolában a reál tantárgyakból volt a legjobb; matematikai érzékét később is megőrizte. Eredetileg műszaki pályára szánták a szülei, érettségi után két éven át dolgozott a műszaki egyetem laboratóriumában.

A színházi világ iránti vonzalma azonban győzedelmeskedett, és 1966-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán szerzett diplomát. Ezután a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1969-ig rendezett, 1969 és 1973 között pedig a budapesti Nemzeti Színház rendezője volt. Zsámbéki Gábor hívására jött a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, ahol az első évben rendezőként, 1974-től már főrendezőként számítottak rá. Úgy lett kaposvári, hogy nem adta fel fővárosi otthonát; családja Budapesten maradt.

Ezekben az években újult meg a kaposvári színház, amiben Babarczy László is jelentős szerepet vállalt. Egyre több lett a nívós előadás, s fogalommá vált a „Kaposvár-jelenség”, amely nemcsak hazai, hanem nemzetközi rangot is szerzett a Csiky Gergely Színháznak. Babarczy szerint „a színházcsinálás igényessége miatt lett Kaposvár az, ami. Újat akartunk csinálni, s azt a legkorszerűbben.” Egy interjúban azt is kifejtette, hogy „mi Kaposvárott nem olyan kollektívára törekszünk, amely összemossa, megszünteti az egyéniséget, hanem éppen ellenkezőleg. Azt szeretnénk, ha kollektívánk összetartozó egyéniségekből állna… Mi arra törekszünk, hogy a társulat minden tagja maximálisan és minél több irányba kifejlessze a maga színészi egyéniségét, személyiségét.”

A színvonalas művészi munka Kaposváron gyakorta összekapcsolódott a közéletből olyannyira hiányzó szókimondással. „Mi csináltuk azt, amit jónak gondoltunk – jellemezte később Babarczy a hetvenes és nyolcvanas évek színházát –, s ennek akkor néha volt politikai visszhangja. Néha botrányosan nagy és kellemetlen. Mi pedig megpróbáltuk, hogy ne zökkenjünk ki a saját folyamatainkból.” A kaposvári teátrum vezetői szívósan őrizték az autonómiájukat, ami nem volt egyszerű feladat. Babarczy László is megtapasztalta, hogy – a saját szavaival – „szerencse, ész és más képességek kellenek egyes helyzetek megoldásához, hogy közben ne kelljen senki előtt hasra esni”. Megesett, hogy beült a páholyba a politikailag „problémás” előadás ellenőrzésére érkezett pártvezető mellé, és a leginkább kritikus pillanatokban a fülébe suttogva terelte el a figyelmét.

Olyan darabokat rendezett Kaposváron, mint Brecht Koldusoperája (1972), Móricz Rokonokja (1978), Bulgakov Bíborszigete (1979), Shakespeare III. Richárdja (1982), Molnár Liliomja (1983) vagy Eörsitől A kihallgatás (1988). Az általa színre vitt műveket a szakma szerint is pontosan értelmezte, noha egyúttal kihívást keresett és látott bennük: „Az igazság az, hogy az ember azt szereti megrendezni, ami valamiért problémát jelent” – mondta.

A Csiky Gergely színházat 1978-tól huszonkilenc éven át a kimagasló érdekérvényesítő és szervezőképességű Babarczy László igazgatta, a rendszerváltozást követően már csendesebb építkezéssel. „Az én művészi hitvallásom teljes mértékben a kaposvári színház” – állította, s hozzáfűzte, hogy a legjobban itt szeret dolgozni. „A filozófiám legfontosabb eleme – emelte ki –, hogy együtt csináljuk a színházat. Ha én két év múlva kilépnék, a társulat meg tudná magát tartani. Mi úgy próbálunk hatékony és teátrális színházat csinálni, hogy a figyelmünk nem a gesztusok sikerességére összpontosul, hanem arra, hogy ezek a gesztusok valóságosak legyenek… Ez a társulat alapvetően másként dolgozik, mint a színházak többségében szokás.”

Babarczy László életében fontos szerepet töltött be az oktatás, a színészutánpótlás felnevelése. 1969-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelynek 1990–91-ben a rektorhelyettese, 1991 és 1994 között a rektora, majd ismét a rektorhelyettese volt; 1991-től egyetemi tanár. Rektorsága alatt gyorsuló ütemben dolgozták ki és vezették be a főiskolai reformokat.

De nem csak a fővárosi főiskolával forrt egybe a neve: 2003-ban ő hozta létre a Kaposvári Egyetemen (akkor még a Pedagógiai Főiskolai Karon) a színész tanszéket, amelyet 2008 végéig vezetett. „Nekünk az a feladatunk – mondta –, hogy tehetségeket fedezzünk fel, kiképezzük őket, s ha megállják helyüket a színház világában, akkor gazdagabb lesz az ország.”

1985–87 között a Mafilm Objektív Stúdiót, 1987-től az Objektív Filmstúdió Vállalatot irányította. Évtizedeken keresztül volt a Magyar Színházművészeti Szövetség (majd jogutódja, a Magyar Színházi Társaság) vezetőségének tagja.

1977-ben megkapta a Jászai Mari-díjat, 1984 óta érdemes, 1990 óta kiváló művész volt. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével 1994-ben, a Kossuth-díjjal 1995-ben tüntették ki. 1998-ban Kaposvár díszpolgára lett, 2003-tól mondhatta magáénak a Gundel művészeti díjat.

2007-ben, miután letette a Kaposváron csaknem három évtizeden át viselt igazgatói tisztséget, az első Somogy Megyei Prima díj kitüntetettjei közé került, s 2011-ben őt választotta meg első örökös tagjául a Csiky Gergely Színház.

Babarczy László szerint a színházhoz elsősorban nem pénzre van szükség: „Polgárok kellenek, akik szeretik és akarják a színházat.” Saját pályájáról pedig így vallott: „A munka, az alkotás akkor okoz örömet, ha úgy tűnik nekem, hogy van értelme, hogy valami jó és igaz ügyet szolgálok vele."