2019. 05. 31., péntek, 12:27
„A demokratikus versengésnek több előfeltétele van. (…) Annak a közmegegyezésnek a megléte, hogy a versengő pártok mindegyike a közjót szolgálja. Annak elfogadása, hogy bár az általuk kínált alternatívák különböznek egymástól, mégis valamennyi jó irányba próbálja vinni az országot.”
A fenti Gyurcsány Ferenc által a Szembenézés (2007) című dolgozatban papírra vetett mondat fényében nézve az ellenzék együttműködését, kérdések adódhatnak. A memória állapotára, a következetességre és a programokra tekintve is vegyes képet kapunk. Mindezt egy olyan választás után, amelyet nem kevesebb, mint négy párt nyert meg saját bevallása szerint. Győzelmet hirdetett a Fidesz-KDNP, a DK, a Momentum és az egyetlen mandátumot bezsebelő Jobbik is rendkívüli elégedettségének adott hangot.
Még a DK is képtelen volt elfogadni, hogy minden párt a közjót szolgálja. A politikai tömörülések listájának számszerű (és nem eredményességi) többsége pedig nem különbözött egymástól, programjaik kis eltérésekkel azonosak voltak, csupán jelszavak tekintetében tolódtak el a hangsúlyok az ellenzéki oldalon.
Elcsépelt lózung, hogy a kormánypártokon kívül a DK volt képes európai célt megfogalmazni. Európai minimálbér, minimálnyugdíj, ügyészség. Olvasva a célkitűzéseket ez bizony minden ellenzéki oldal álma volt az EP-választáson. Az ellenzéki programok összeollózása után egy hatalmas plágium-botrány is kerekedhetne, hiszen különbségeket nem igazán lehet felfedezni. De ez legyen az ő peres ügyük, és vegyük észre a fordulatokat az idők múltával.
A „Szembenézés” ideje után ugyanis sok politikai tömörülésnél a szembeköpés ideje érkezett el, s ezt aligha lehet kihagyni a választási eredmény elemzésekor.
Kezdjük a sikeres szereplés definícióját kissé félreértelmező Jobbikkal, amelynek programja 2014-ben Vona Gábor tollából az alábbi bevezetővel jelent meg:
„Az európai folyamatok egyre rosszabb irányt vettek. Amíg korábban csak elméleti szinten vetődött fel az Európai Egyesült Államok ötlete, mára már az elhúzódó gazdasági válság kezelésének szinte egyöntetűen elfogadott formájának számít. A brüsszeli bürokrácia súlya egyre nyomasztóbb, miközben az ember azt érzi, az ott ülőknek vajmi kevés közük van a valósághoz.”
Az idei választási kampányt tekintve vajon hiteles-e a radikális szavazó számára ez a mondat? Újabb kérdés a szavazó részéről, hogy míg a Jobbik 2014-es programja külön gondolatmenetet szentel a határon túli magyarság sorsának, addig politikusaik közösségi oldalán ezzel kapcsolatban szájzárat léptettek életbe. Egyetlen olyan „átcsábított” vagy annak vélt szavazónak sem válaszoltak, aki a határon túli magyarok szavazati jogát kérdőjelezte meg. Több jobbikos aktivista a „krumpli-szavazat” mellett a határon túli voksolókat állította volna kivégzőosztag elé, de a reakciót a Jobbik politikusaiból ez sem váltotta ki. Nem csoda, hogy értékválság alakult ki, a nemzeti sorskérdések sorra elmaradtak, helyette a proli-szemlélet és az ezer eurós bér maradt az egyetlen eszköz a baloldal által szorgalmazott Európai Ügyészséghez csatlakozás mellett. Ezt pedig rajtuk kívül is mindenki hirdette, úgyhogy akkor miért éppen a Jobbik? – kérdezhette a szavazó. Ráadásul a párt retorikai fordulata (amely a Fidesz s..ggéből kilógó újságírókat emleget alelnöki szinten például) felveti, hogy miért azokat akarták megszólítani a kampányban, akiktől néhány évvel ezelőtt - értelmi szintjükre hivatkozva - megvonták volna a választójogot?
A Momentum új seprőként ígért nemzetközi vonatbérletet minden érettségizőnek, az Erasmus-program megháromszorozását, állandó európai hadsereg létrehozását, közép-európai összefogást… Bevándorlás kérdésében a program szépen lavíroz, a jogszerű bevándorlást támogatva az ENSZ-erők bevonását sürgeti. Európában a Momentum a nagy egység pártján áll, az összefogást hangsúlyozza programja szerint a széthúzás helyett. Persze kérdés, hogy akkor miért esik ennyire nehezükre gratulálni a kormánypártoknak a választási eredményhez, de a papír és a szó (ugye) sokban különbözik.
A Demokratikus Koalíció a fenti ellenzéki tömörülésekkel ellentétben reménykeltő és hittel teli kampányt folytatott. A többször „családi vállalkozásként” aposztrofált DK előnye a közösségbe hívó jelszó (Európai Egyesület Államok) mellett a női listavezető és Gyurcsány Ferenc szimbolikus háttérbe szorításával maximalizálódott. A program leírt változata azonban már nem annyira európai. „Állítsuk meg Orbánt!” – olvasható már a bevezetőben. Beszédes adat, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök neve csak a bevezetőben hét alkalommal szerepel, míg a Demokratikus Koalíció mindössze kétszer. Ezt európai programnak nevezni igencsak belpolitikai gáncs.
Ennek fényében megkérdezhető, hogy valóban a migránskérdés, a bevándorlástól való félelem volt-e az eredmény egyetlen indoka? A kormánypártok eredménye valóban „krumpliszavazat” volt csupán? El lehet-e ütni ekkora ellentmondásokat annyival egy demokráciában, hogy „Fidesz-birkák” és „agymosottak”? Persze, mindent lehet. A kérdés azonban nem csak ez, hanem hogy szabad-e. Ez lesz az igazi demokratikus erőpróba, ha már éppen a demokráciában nem hisznek azok, akik az emberek jóvoltából ülnek a magas lovon…
