2019. 03. 21., csütörtök, 11:25
E heti beszélgetőpartnerünk: dr. Lieber Erzsébet Munkácsy Mihály-díjas képzőművész
A művészetkedvelő somogyiak és kaposváriak számára biztosan ismerősen cseng Lieber Erzsébet neve. A képzőművész szakmai életútját mondhatni teljes egészében a papír határozta meg: hol rajzolt és tervezett rá, hol maga merítette, hol fotópapíron hívta életre alkotásait. Tudását nem öncélúan használja, mindazt megosztja a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának hallgatóival, ahol egyetemi docensként tanít. Március 15. alkalmából kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként Munkácsy Mihály-díjban részesült.
Családi gyökerekből ered a képzőművészet szeretete, az affinitás az alkotás iránt?
Ez nagyon érdekes, mert édesanyám fantasztikusan rajzolt, édesapám pedig kenyérbélből készített nagyon jó érzékkel kis állatfigurákat, hogy rávegyen az evésre, viszont mindketten matematika-kémia szakos tanárok voltak. Elmondásuk szerint már kétéves koromtól fogva nagyon jól rajzoltam, firkálás helyett kész emberalakokat vetettem papírra, és ez a rajzolás végig kísérte a gyermekkoromat is. Már egészen kicsi kortól élt bennem a késztetés, hogy rajzokkal fejezzem ki magamat, és innen fakadt az elképzelés, hogy művész legyek.
Az út azért tartogatott egy kis kanyart a középiskolai évek során…
Igen, úgy hozta a sors, hogy a Táncsics Mihály Gimnáziumba nyertem felvételt, ráadásul matematika szakra. Ugyanakkor a középiskolai évek alatt már tudatosan készültem a művészeti pályára. Ruisz György tanár úr első évben kiválogatta a legtehetséges tanulókat és elhívott minket az akkori Balázs János Körbe, ami hihetetlen jól működött, hiszen ebből a körből vették fel elsőre a Magyar Képzőművészeti Egyetemre pl. Szabados Jánost, Bors Istvánt és Klimó Károlyt is. Innen jutottam be én is az egyetemre, egy külföldi ösztöndíjjal a Hallei Burg Giebichenstein Képzőművészeti és Design Egyetemen diplomáztam.
Az alkotásokat tekintve mi volt a fejlődés menete a rajzoktól a papírmerítésen át a fotókig?
A Balázs János Körben elsősorban képzőművészeti alapokat tanultunk, míg az egyetemen designerként végeztem. Mindenképpen Kaposváron terveztem a jövőmet, amikor hazaköltöztem, de akkoriban, a rendszerváltás után nem volt a városban formatervezői állás. Viszont akkor indult az Iparművészeti Szakközépiskola, ahol művésztanárként nem volt kérdés, hogy önálló alkotásokat kell létrehoznom. A papírmerítéssel egy, az iskolában tartott hétvégi kurzuson ismerkedtem meg, melyre Hausz Árpád igazgató invitálta Záborszky Gábort és Mészáros Gézát, akik papírral is alkottak. A sors iróniája, hogy a Munkácsy-díj átadásán Mészáros Gézával egyszerre vehettük át az elismerést. Az már azon az első hétvégén kiderült számomra, hogy a papír egy fantasztikus anyag, ezzel dolgozva nemcsak a felületet alakíthatom, hanem magát az anyagot is.
Ha visszaemlékszem azokra az alkotásokra, azokban más is volt, nem csak papír.
Így van, a papírban az is fantasztikus, hogy a hétköznapok bármilyen anyagát bele lehet építeni, ami a kollázs attitűdhöz hasonló alkotásmód. Minden, a környezetben fellelhető dolog a képzőművészet anyagává válhat. A papírmerítés nem figurális és nem ábrázoló módon lehet kifejezési mód. A zenei formához közelebb áll, mint a legtöbb képzőművészeti műfaj. Itt a színek, a formák, az anyagok, faktúrák és felületek hatnak, éspedig nem csupán tudatilag, hanem érzelmileg is a befogadóra.
Mindezek után hogyan jutott el a fotózásig?
Mindig is fotóztam, az egyetemen egy kurzust el is végeztem, ami után folyamatosan pályáztam a képeimmel, melyekkel hazai és nemzetközi kiírásokon egyaránt szép sikereket értem el. A fényképezőgépet ugyanúgy eszköznek tekintem, mint ahogy a ceruzát vagy az ecsetet. A célom, hogy képeket alkossak valamilyen szakmai vagy tartalmi koncepciók mentén. Ebben hol a fényképezőt, hol a számítógépet, hol a manuális eszközöket használom, a land art projekteknél a természetet, az installációknál a technikai eszközöket, a vetítést, tárgyakat és alkotásaimat akár együtt is. A területet, amit fényképező géppel művelek, objektív festészetnek nevezem (és az így született műveket konkrét képeknek), hiszen az előttünk heverő témából próbálok egy trendektől és elvárásoktól független, önálló képi-festészeti világot teremteni.
A Munkácsy-díj a legrangosabb elismerés, amit képzőművész kaphat. A kitüntetés egyben felelősséget is jelent?
Elsősorban kötelességet, mert amíg vágyik rá az ember, addig azt érzi, hogy ez valamilyen jutalom, de amint megkapja, még intenzívebb alkotómunkára sarkall.
Hova tovább?
Elsősorban képekben, tematikákban, kifejezőeszközökben gondolkodom, nem technikákban. Jelenleg is olyan munkákon dolgozom, melyeknél egyszerre használom a technikai eszközöket és a manuális lehetőségeket. De azt is érzem, hogy előbb-utóbb festenem is kell, ugyanakkor ezt nem szeretném előre meghatározni, majd a témák alakítják, hogy a továbbiakban milyen kifejezési eszközökkel élek.
Kiállítás, tárlat?
2016-17-ben volt Kaposváron az addigi munkásságom keresztmetszetét bemutató tárlat, az azóta eltelt időben főként országos kiállítási meghívásoknak teszek eleget, mert sok a felkérés, de remélem, hogy hamarosan új alkotásaimat bemutató önálló tárlattal jelentkezhetek Kaposváron is.
