2018. 11. 09., péntek, 14:58
A boldognak mondott – és Kaposvárt valóban a látványos fejlődés útjára állító – békeidőket 1914 nyarán egy csapásra szétrobbantotta az első világháború. Az a „nagy háború”, amelyből a somogyi fiúk – köztük a kaposvári 44-es gyalogezred katonái – alaposan kivették a részüket. Nagy Zoltán megemlékezése.
„Ötödik esztendőbe lépett a háború: vérözön és hullahegyek, jajgatás, nyöszörgés, fájdalom, keserűség, sírás és siralom ennek az elmúlt négy évnek úgyszólván minden egyes napja. Emlékezzünk a gyászos évfordulón: emlékezzünk az első napokra, midőn még tudtunk lelkesedni, tudtunk bátrak, merészek, halálfélelmet nem ismerők lenni, de tudtunk gyűlölni, vért szomjazni és halált áhítozni is. […] Mit értünk el négy esztendő véres küzdelmei alatt: ma is milliók szenvednek, nyögnek elszakítva megszokott munkájuktól, tűzhelyüktől, otthonuktól, családjuktól, szeretteiktől, s az a nagy per a népek között, melyet a fegyverek volnának hivatva eldönteni, ma sem ért közelebb a végéhez, s hovatovább mind erősebb lesz a gondolkodó emberekben az a meggyőződés, hogy ezt a nagy pert fegyverek győzelmével aligha lehet eldönteni. A győzelem, bármelyik fél oldalán legyen is, ez csak újabb kiindulópontja lenne újabb véres küzdelemnek, újabb háborúknak.” Sok minden történt addig a harctereken, és sok minden megváltozott a hátországban is, amíg a fenti sorok napvilágot láttak a Somogyvármegye című kaposvári napilap 1918. július 30-i számában.
A boldognak mondott – és Kaposvárt valóban a látványos fejlődés útjára állító – békeidőket 1914 nyarán egy csapásra szétrobbantotta az első világháború. Az a „nagy háború”, amelyből a somogyi fiúk – köztük a kaposvári 44-es gyalogezred katonái – alaposan kivették a részüket. A harcokban minden korábbinál véresebb hírnévre tettek szert a „rossebbakák”, ahogyan az utánpótlását Somogy és Tolna megyéből szerző 44. számú közös (k. u. k.) gyalogezred katonáit nevezték. Illyés Gyula is megemlékezett róla, hogy már a világégés kezdetén „négy hónap alatt négyszer semmisült meg s négyszer támadt fel újra” Kaposvár háziezrede. A nagy háború éveiben a 44-esek a szerb, az orosz, a román és az olasz frontot is megjárták. Úgy tudjuk, hogy ezalatt összesen több mint 51 ezren öltötték magukra az ezred egyenruháját. A 44-es hősi halottak számát a kutatók nyolcezer és tizenegyezer fő közé teszik…
Természetesen más alakulatok soraiban is küzdöttek somogyi katonák, közülük nem kevesen a 19. és 17. honvéd gyalogezredet, valamint a 24. tábori vadászzászlóaljat erősítették. A világháború forgószínpada elvitte őket Galíciába, Bukovinába és Erdélybe, harcoltak a Kárpátokban és a dél-tiroli hegyek között, vérük elkeveredett a Drina, a Dnyeszter, az Isonzó és a Piave hullámaival. A késői utódokat nem hagyja hidegen, ha elismerő sorokat olvasnak földijeik hősiességéről, amelyet valóban bizonyít a kemény ütközetek s a kiváló haditettek sora. Ugyanakkor tudván tudjuk, hogy a sok ezer somogyi és kaposvári katona sok ezer különféle jellemet jelentett. És ennél is több emléket, vágyat és reményt; reményt a győzelemre, a dicsőségre vagy egyszerűen a túlélésre. Valóban hősök voltak a kitartásban, sokan közülük a harcban is, de mindenekelőtt emberek voltak, akiknek szívét éppúgy hevíthette a virtus, mint ahogy fagyaszthatta a szorongás. Akárcsak azokét, akik odahaza próbáltak helytállni – és túlélni…
A távoli frontokon harcoló apák, fivérek, fiúk sorsa iránti aggodalom a háborús években mind jobban átitatta Kaposvár társadalmát. Bár a háború közvetlenül nem érte el a várost, itthon is egyre több jel utalt a világégésre.
A városképen is látszott, hogy a háború megakasztotta a megyeszékhely fejlődését: visszaesett az építkezések száma, ugyanakkor katonai barakk-kórház nőtt ki a földből a város északi részén lévő gyakorlótéren, s 1915. január 1-jén éppen a főtéren, a nagytemplom előtt helyeztek el ünnepélyesen egy zsákmányolt orosz ágyút és egy gépfegyvert… A háború az oktatási intézmények életébe szintén beleszólt: katonai célra foglalták le az erre alkalmas iskolaépületeket, és egyenruhába öltöztették az erre alkalmas pedagógusokat, sőt a nagyobb diákokat is. Az ellátási nehézségek miatt a kaposvári főgimnázium udvarát kukoricával, burgonyával, majd árpával és lucernával vetették be… Az iskolák és a kaszárnyák egy részében hadikórház működött, akárcsak a néhány éve épült kaposvári színházban és a cukorgyárban.
Néhány ipari üzem ugyan tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, a város kisipara és építőipara azonban – főleg a nyersanyaghiány és a drágaság miatt – nagyon megsínylette a háborút. A behívások miatt munkaerő sem volt elegendő, ezért folyamatosan érkeztek hadifoglyok Kaposvárra: többségüket a mezőgazdaság és a cukorgyár foglalkoztatta. De megjelentek a háborús menekültek is; a román betörés miatt például több száz erdélyi magyar keresett és talált menedéket Kaposváron 1916 őszén és telén.
A lakosság helyzete egyre nehezebbé vált a háborús évek Kaposvárán. Megkezdték a kenyér- és lisztjegyek szétosztását, bevezették az élelmiszerpótlékokat. A helyzetet jól jellemzi, hogy a cukorgyár városában még cukorból is hiány keletkezett… Hamarosan burgonyát is csak nehezen lehetett szerezni, s tejből sem volt elegendő. Elkezdték összeírni a búza- és a kukoricakészleteket, megindultak a rekvirálások. Hadikonyhákat is felállítottak. A világháború tehát a megyeszékhelyen is nélkülözést szült, az emberveszteség elkeseredést, mindez pedig elégedetlenséghez, társadalmi erjedéshez, balratolódáshoz vezetett. Folyamatos áremelkedések, üzemanyag- és tüzelőhiány, az áramszolgáltatás korlátozása, a templomi harangok „bevonultatása” – mindezek egyértelműen mutatták, hogy a régi világ elmúlt, és sokáig nem is fog visszatérni. Vagy talán sohasem.
Ráadásul a város vezetésében is változás történt a háborús időszak közepén: dr. Kovács-Sebestény Gyula polgármestert 1917 tavaszán elvitte a tuberkulózis. Azt sikerült megakadályozni, hogy a katonaság által behurcolt fertőző betegségek átterjedjenek a polgári lakosságra, 1918 őszén azonban Kaposvárt sem kerülte el a világméretű pusztítást okozó influenza, az úgynevezett spanyolnátha. Leginkább a kamaszok és a fiatal felnőttek, különösen a fiatal nők estek áldozatául.
Aztán – 1918 novemberében – véget ért, aminek nem lett volna szabad elkezdődnie.
Éppen egy évszázaddal ezelőtt – és több mint négy évvel azután, hogy Kaposvár lakosságának jelentős része még önfeledten ünnepelte a háborút – végre elhallgattak a fegyverek. Megszűnt a harcterek lidércnyomása, de a rémálom után keserű volt az ébredés: diktatúra és sokféle színű terror következett, s olyan hitvány béke, amelyből aztán új háború fakadt, az pedig új diktatúrát szült… Bizonyos értelemben máig a romok eltakarításával foglalatoskodunk.
Mégsem lehet az első világháború időszakát csak a folyamatos veszteségekkel és a növekvő nyomorral jellemezni, meg azt a sok szerencsétlenséget emlegetni, amelyet miatta és utána kellett átélnünk. 1914-től kezdve újra bebizonyosodott, hogy nem csupán a szóvirágok szintjén létezik a társadalmi szolidaritás. A városi önkormányzat igyekezett megtenni, ami hatalmában állt – a polgármester vezetésével már a háború első napjaiban népsegítő iroda kezdte meg működését –, aktivizálódott a helyi vöröskereszt, és a város jótékonysági egyesületei adakozásra tudták késztetni a vagyonosabb polgárokat. 1915-ben még a siketnéma-intézet igen szerény körülmények között élő növendékei is összeadtak 15 korona 67 fillért a katonák karácsonyára. S az emberi tragédiák mellett az áldozatvállalás, a helytállás, a szenvedésben is megmutatkozó kitartás példái szintúgy megszaporodtak. Talán ez az örökség az, ami igazán maradandó.
Feltehetően az a húszezres közönség is így gondolta, amelynek jelenlétében 1932. szeptember elején leleplezték a 44-es gyalogezred kaposvári emlékművét. A Színház park sarkán álló monumentális alkotás az oroszlánnal viaskodó Herkulest ábrázolja.
Annak a sokat tűrt nemzedéknek a jelképe ő, amelyre joggal nézünk fel valamennyien.