2014. 11. 29., szombat, 16:54
A jegyvizsgáló legalább 30 perc veszteglésről beszél. Szakály-Hőgyészen szobrozunk. Ott, ahol az Árpád-korban hermelinre lestek képzett vadászok. A vagonból most ugyan nem látszik semmi sem, a halott vadak feltehetően odaát vannak.
Tudnom kellett volna. Amikor elgurult a gombom a Blahán, már tudnom kellett volna. Persze jeleket jellemzően csak utólag tulajdonítunk. A jövőbelátás morzsáit nem könnyű felismerni, panírba forgatva szórják elvégre elénk őket az istenek. Szóval semmit sem sejtettem még, amikor a ködtől nyirkos pesti délutánból kigurult velem a Somogynak tartó (és Somogynak is nevezett) vonat a pályaudvarról.
Rutinos utazónak számítok, az első két óra rendszerint gyerekjáték. Ezúttal is kellemesen telt az idő. A neon hűs fénye izgalmas árnyalatúra festette a túlfűtött vagont. Tél volt és olvadtak alattunk a kilométerek. Akkor még nem sejtettem…
Nem sejtettem, hogy akkor, amikor pár oldal van már csak hátra a könyvemből – és a laptopom aksijából se túl sok –, akkor a szerelvény „forgalmi okokból” megállni kényszerül majd. Van valami megfoghatatlan, mégis túlontúl konkrét ebben a megfogalmazásban, amit ráadásul a jobbára sercegő hangszórókon keresztül közöl velünk a jegykezelő. A védtelenség érzését éli át ilyenkor a hazafelé igyekvő utas, de azt hiszem – mert azért jó ideje járok már jegyben a MÁV-val – én megtanultam szeretni ezeket a perceket. A mozdulatlanság és az információhiány tehetetlenségét, az éjsűrű csendet. A csendet, amelyből előbb érintőképernyők fényei gyúlnak, hogy kiszakadjanak aztán belőle az első elégedetlen, bosszús, kétségbeesett szavak.
Állunk. Jó volna térképen ábrázolni, ahogy a kimenő hívások lemondó mondatai melankolikussá színezik a menetrend szerint következő állomások nagyszobáit, konyháit, váróit, s ahogy onnan nyugtató, bátorító szavak érkeznek vissza mégis a nedves, rideg sínpárok közé.
Én megtanultam szeretni ezeket a perceket.
Mi, megrekedtek ezalatt úgy lessük a vasúti kocsi szűk folyosóján feltűnő, kékbe öltözött kalauzt, mintha legalábbis egy topmodell lejtene lenge dresszben előttünk. Ő víg kedélyű Hermészként hoz hírt nekünk. Szarvast gázolt az ellenvonat – szól –, s a mi mozdonyunk hivatott kihúzni a csávából a pórul járt, traumatizált utasokat. Van-e vajon arra nézvést lefektetett szabály, hogy amelyik gép élőlényt gázol, az nem haladhat aznap már tovább? Ez jut eszembe, miközben a mozdonyunk magányosan cseni már az áramot a felettünk rezzenetlen feszülő huzalokból. Míg töprengek, a kocsiban egyre ingerültebb hangok kélnek. A jegyvizsgáló legalább 30 perc veszteglésről beszél. Szakály-Hőgyészen szobrozunk. Ott, ahol az Árpád-korban hermelinre lestek képzett vadászok. A vagonból most ugyan nem látszik semmi sem, a halott vadak feltehetően odaát vannak.
Tudomást szerzünk róla, hogy a levegő, a fény és a meleg hamarosan elfogy. Fejemben peregni kezdenek az Életben maradtak című filmdráma képkocái. Leszállok. A sínek a sötétbe vesznek. Fémesen derengnek a párhuzamosok, mint egy szép Tarkovszkij-snittben. Kívülről látom, hogy a kocsink fényei kialusznak. Balkáni sci-fi. Jó lenne hallani most a dörmögő hangokat. Visszaszállok és tapasztalom, hogy odafönn nyomott bár a hangulat, de azt hiszem, a belenyugvás fázisába értünk. Ki-ki csendben szöszmötölget.
A visszatérő fényeket taps köszönti. Mint a veszedelem, megindulunk. A kalauz elbúcsúzik a Dombóváron leszállóktól és megköszöni, hogy a vasutat választották (!). Nevetünk. Ő is. Csak szegény, elgázolt szarvas nem kacag. Előbb látta ő a fényt, mint az alagutat. A halála mégsem volt tán hiábavaló, egy pillanatra közösséggé kovácsolt tudniillik több tucat fáradt, morcos utast. Az ő emlékére koccintok majd a visszatérített jegyárból vásárolt forralt borral. De csak, miután a gombomat felvarrtam…
