2012. 09. 13., csütörtök, 00:00
Ott tart most nagyjából az élet, hogy talán nem kell még ugyan tartanunk az agyak menti fagyoktól, de a tűz már számos tekintetből mintha így is kiveszett volna. Pedig a mi fürtünk sem rossz fürt. Meg kell csak mutatnunk: van türelmünk...
Ott tart most nagyjából az év, hogy talaj menti fagyoktól még nem kell ugyan tartanunk, éjszakánként viszont hideg kúszik már be a hálószobákba. A napszemüvegek funkciójuk vesztett dizájn-kellékként ragadnak élénken zselézett frizurákba, a strandpapucsot meg zárt cipőre cseréli a praktikus honpolgár. Az ősz hangtalan köszön, s lebólintja lassan a leveleket a fákról. A napfény hizlalta szőlőszemek bájos tudatlansággal kancsalítanak egymásra ilyentájt, ha viszont szél rázza meg a lugast, reszketve bújnak össze a fürtök. Itt a szüret ideje – üzenik a hűvös esték –, jobb helyeken a hordókat rég elmosták már. A szüret pedig, mint tudjuk, nemcsak a gyűjtésről, a hangulattá préselésről, a vidámság esszenciává sajtolásáról szól, hanem bizony terménymustra, számvetés is. A szőlőlevelek körüli szorgoskodás hűvös téli esték radiátor melletti merengéseit vetíti előre. A nyár édessége néha keserű kortyokba fagy.
Színes zsírkrétákkal rajzlapra takarítja be ilyenkor emlékeit az óvodás, a kisiskolás meg fogalmazása tőmondataiba szedi valamely hűs tó partján szerzett tábori tapasztalat-gyümölcseit. Gimikben partikról diskurálnak a tinik, fesztiválszerelmeiket padtársi ölelésre cserélik. Élményeiket persze nem uzsonnaszünetekben, hanem üzenőfalakon osztják meg, s ha garatra lehetne nyelni a nyár idővonalán felgyűlt alkoholt megint – kacagnak olykor fel –, az osztálytermeket hónapokig össznépi delírium uralná. A gólyák épphogy belelógatták lábukat a felsőoktatás kissé zavaros vizébe, de a belevalóbbak biztosan megmerítkeztek már a városi szökőkutakban is.
S mi lett velünk, Bologna előtti utolsó, csak magával osztható, osztatlan-generációval? Idén ősszel arra eszmélek, hogy kortársaim – mint szőlőszemek a kiborult puttonyból – szétgurultak szépen az európai ugaron. Van, ki tányért mosogat Londonban, más gyereket szoptat idehaza, megint más – magát Luiginak, vagy Luciának hazudva – kedvezőtlen ajánlatokat tukmál rá ostoba és lusta olasz nyugdíjasokra. Egyesek obskurus beosztásban, számomra érthetetlen tevékenységet folytatnak. Vasalt gallérjukból, feltűrt ingujjukból magabiztosság árad bár, szemük unatkozó és fáradt. Olyan is akad azért, aki tanít, de kortárs helyett a többség csak vonalkódot olvas. Én meg írok épp. Nem gyűlünk már ködös reggeleken rosszul világított szemináriumi termekbe, de egyesekkel össze- összefutok azért. Metrón, templomban, könyvtárban, vagy közértben. Összemosolygunk, de szólni ritkán szólunk csak.
Mert ott tart most nagyjából az élet, hogy talán nem kell még ugyan tartanunk az agyak menti fagyoktól, de a tűz már számos tekintetből mintha így is kiveszett volna. Pedig a mi fürtünk sem rossz fürt. Meg kell csak mutatnunk: van türelmünk, hitünk és erőnk nemzedékké forrni!
