2012. 02. 13., hétfő, 07:21
A családban többször hallottam már kislány koromban is Ujkéry Csaba nevét. Édesanyám emlegette sokat, hiszen mindketten Szigetváron születtek, és édesanyám öccsének gyerekkori jó barátja az író. Most Ujkéry Csaba líraibb oldalát mutatjuk be.
Több mint száz novellája és tíz regénye jelent meg eddig. Utóbbiak közül a somogyi betyárvilágról szóló Zsiványok volt a legnépszerűbb. Tavaly év végén adták ki tizedik, „Szárnyszegetten a fény felé” című regényét.
Az életrajzából az derül ki, hogy családjában hagyomány volt a jogi pálya, az írást azonban egy kicsit később kezdte el.
- Az érettségi után még színésznek készültem, de aztán menet közben kiderült, hogy nagyobb az ambíció, mint a tehetség. Nem vettek fel a színművészetire, utána úgy gondoltam, folytatom az ősi mesterséget, így kezdtem el a jogi egyetemet. De az „íróság” engem mindig érdekelt. Eléggé bő fantáziájú kis ember voltam, általános iskolai osztálytársaim valószínűleg emlékeznek arra, hogy ha lyukas óra volt és megkérdezték, mit csináljunk, az volt a válasz, hogy az Ujkéry meséljen. Összeolvastam, hordtam a sárga könyveket és mindenféle regényeket, azokból raktam össze néhány történetet, és azokat meséltem el az osztályban, kiállva a padok elé. A tanárok is igen nagy élvezettel hallgatták, feltehetően így kezdődött nálam ez a fantáziálgatás. Írni pedig akkor kezdtem, amikor elkerültem Szigetvárról, és elkezdett hiányozni a város. Sopronban kezdtem járásbíróként, akkor írtam a Szigeth pajzsait. És hát elég ezt elkezdeni, jön a következő gondolat, és ez így megy most már elég régóta.
- Általában beleszeretek egy témába. Jön egy gondolat, amit az ember kóstolgat. Mindig többet olvas hozzá, még nem tudja, hogy megírja-e, aztán eljut egy olyan stádiumba, hogy tényleg érdekes ez a dolog, erről keveset tudunk. Nálam mindig is az volt a további motívum, hogy ismerjék meg az érdeklődő emberek, hogy valóban mi történt. Mert az én könyveim krónika regények, tehát teljesen történelmi hitelességgel íródnak. Én csak a lírai szálat találom ki, ami mindegyikben van, hogy olvasható legyen, hiszen regényt írok, nem történelmet. Az események, a nevek, a dátumok, a helyszínek, az mind történelem. Egy könyv úgy három év alatt születik meg, ebből másfél-két év a tanulási időszak, amikor a kort tanulja az ember, és az anyagot gyűjti hozzá, további egy-másfél év, amíg az ember megírja.
Legutóbb megjelent könyve a Szárnyszegetten a fény felé, a második világháború idején játszódik.
- Igen. Két szálon zajlik a regény. Az egyik a lengyel menekültek magyarországi helyzete. Nincs a magyar történelmi köztudatban, hogy a tengelyhatalmak területén, Németország szövetségeseként, Horthy megtiltotta Hitlernek, hogy a csapatait Magyarországon keresztül átvezesse, és innen támadja meg Lengyelországot. Ugyanis ez egy hatalmas döntés volt, ezt nagyon kevesen tudják. Nemcsak, hogy megtiltotta, hanem miután a németek lerohanták Lengyelországot, kinyitotta a magyar határt és befogadta a lengyel menekülteket, zsidókat, mindenkit. És ne feledjük el, hogy itt volt Balatonbogláron Közép-Európa egyetlen lengyel líceuma. Ennek a történetnek nagyon komoly két szereplője volt idős Antal József, a belügyminisztérium IX. osztályának vezetője és Henrik Slawik, aki a lengyel bizottságnak volt a vezetője. Kettejük barátsága, kapcsolatuk, ennek az időszaknak a hiteles megjelenítése az egyik esemény.
Karol Wojtila polgári élete a másik.
- A próféták közöttünk járnak. A názáreti ács fiáról se gondolták volna, amikor gyalulta a deszkát az apja udvarában, hogy ő a Krisztus. Engem roppant érdekelt, hogy ebben az időszakban, a polgári életében, Karol Wojtila ki volt. Ki volt az az ember, akinek a halálára meghívó nélkül odavándorolt az egész világ. A fiatalok ott virrasztottak és világgyász lett belőle, anélkül, hogy valaki egy meghívót küldött volna. Tessék mondani, ez nem csoda? Ez a csoda! A próféták közöttünk járnak! Csak mindig utólag ismerjük fel őket. Az érdekelt engem, hogy ez a „próféta” – nevezzük így -, amíg nem lett valaki, addig hogyan élt. Mert ugyanúgy ki volt téve veszélyeknek, kísértéseknek, mint akárki más. De mégis más volt, mert kiválasztott volt. Ez a regényben a másik történet.
Nemrégiben jelent meg a könyv, de biztosan tervezi már a következőt.
- Folytatni kellene a történelmi trilógiát, aminek az első része a Sárguló levelek, második része a Felperzselt hómezők. Ha a jóisten megengedi, meg kellene írni ennek a folytatását, a második világháború elvesztésétől, 56-on keresztül a megtorlás időszakáig bezáróan. Ez motoszkál a fejemben, de hogy lesz-e belőle valami, még nagyon messze van.
Mit szeretne még elérni?
- Én azt hiszem, hogy a bírói pályámon mindent elértem. Nem titok az életkorom, hovatovább 70 éves leszek. Szellemi és fizikai frissességben vagyok, de a hetedik iksz közelében monstre terveket nem okos kovácsolni, bár mindig kell, hogy legyenek az embernek céljai. Nekem untig elég az, hogy jól érzem magam ebben a városban. Tiszteletet, megértést érzek, és nekem ez elég. Jó itt lenni. Sokszor hívtak el innen, különböző komoly beosztásokba, de én mindig maradtam. A célom az, hogy amíg lehet, itt hasznosítsam magam kulturális területen.
