2024. 05. 08., szerda, 14:10
Hiszem, hogy a valós segítséghez nem halat, hanem hálót kell adni – vallja Perlaki József, a Tüskevárért-Kecelhegyért Egyesület elnöke, aki a polgári közösségének tagjaival és az M-Stúdium Oktatásszervező Kft. munkatársaival – a ProFilii Alapítvány támogatásával – különleges programot hirdetett fiatal, gyermeküket egyedül nevelő, hátrányos helyzetben lévő édesanyáknak. A nemrégiben lezárult projekt tapasztalatairól és eredményeiről az egyesület vezetőjével beszélgettünk.
A tanulás fontossága számos alkalommal visszatér a hátrányos helyzetű személyek, csoportok felzárkóztatásáról, méltóbb életesélyekhez segítéséről kapcsolatos beszélgetésekben. Hogyan kapcsolódik egy ilyen projekthez a Tüskevárért-Kecelhegyért Egyesület?
Mentorként dolgoztam egy olyan projektben, amely kisgyermeket nevelő szülők képzési lehetőségeiről szólt, és itt ismertem meg az anyaotthon falai közötti különleges világot. Másrészt önkormányzati képviselőként is sok információt kaptam az itt élő édesanyákról és gyermekeikről. Nem kertelek, a környék lakói sok esetben inkább problémának látják az ide menekült anyákat és gyermekeket, akkor is, ha a Jutai úti oviban például sikeres a kicsik beilleszkedése, s az anyukákkal is jól megy az együttműködés. Szóval vegyes a kép, és akad tennivalónk bőven, örülök, hogy az egyesületünknek lehetősége volt szervezőként részt vállalni ebből a feladatból.
A segítség szinte mindenhol elkél, adódik a kérdés, miért éppen a Borostyánvirág Anyaotthon lakóit választották?
Erre nem lehet egyszerűen válaszolni. Vitathatatlan, hogy az anyaotthon lakói az anyagi helyzetüktől függetlenül hátrányos helyzetűnek minősülnek. Az itt élő, gyermeküket, gyermekeiket egyedül nevelő anyákra kiemelt figyelmet kell fordítani, ugyanis a helyzetüket nehezíti az a körülmény, hogy sok esetben, és most nem túlzok, egy szál ruhában menekülnek el egy bántalmazó kapcsolatból. Élethelyzetük nagy kihívást jelent számukra, de az anyaotthon sokat látott dolgozói számára is. Hiszen nemcsak a gyermekneveléssel kell megbirkózniuk, hanem újra kell építeniük az életük minden elemét. Ezt az itt dolgozókkal együtt teszik meg. Nem véletlen az sem, hogy egyesületünk megalakulása óta már számos alkalommal segítettünk, ha kellett, önkéntes munkával, ügyintézéssel vagy éppen adománygyűjtéssel.
Most miben tudtak segíteni?
A közelmúltban befejeződött, ProFilii Alapítvány által támogatott képzési projekt célja a hátrányos helyzetű csoportok és gyermekeik életesélyeinek növelése volt. A képzés során a mindennapi élethelyzetek megoldásában segítséget adó tudás átadása volt fókuszban. A résztvevők többnyire fiatal, gyermeküket egyedül és/vagy hátrányos helyzetben nevelő édesanyák és szülők voltak, akik három fő témában bővíthették ismereteiket. Elsőként alapvető pénzügyi ismereteket sajátíthattak el, majd segítséget kaptak hivatalos ügyeik intézéséhez, harmadik modulként pedig az egészséges életvitelhez és életmódhoz vittük őket közelebb a Megyeri Tiborné által vezetett z M-Stúdium Oktatásszervező Kft. szakmai segítségével.
Úgy tudjuk azonban, hogy végül nemcsak az anyaotthonban serénykedtek…
Egy ilyen projektnek vannak tervezhető és ad hoc részei is. Mi eleve számoltunk azzal, hogy az anyaotthon lakóinak cserélődése miatt érdemes bővítenünk azt a kört, ahol hathatósan segíthetünk. Az előzetes tervezés során kilenc hónap alatt 45 lakóval számoltunk, de ez szerencsére nem következett be, ugyanis kevesebb anyukát kellett a bántalmazó kapcsolatból kimenekíteni. Mivel eredetileg három turnust szerettünk volna megvalósítani, és a forrást is erre, az előzetesen számított, 45-60 főre volt állapítottak meg, a képző a saját ismeretségéből, illetve személyes kapcsolatomból fakadóan két másik helyszínen is tartottunk egy-egy csoportnak oktatást.
Külön eredménye a nem várt helyszíneknek, hogy a három helyszín három különböző szociokulturális helyzetű terep volt. Az anyaotthonban ugyanis nemcsak mélyszegénységből menekített anyák élnek, hanem például egyetemi diplomás hölgy is. A bántalmazó kapcsolat nem a deprivált rétegek privilégiuma. Az anyaotthon vezetője ki is emelte, a legveszélyesebbek a több diplomás, megnyerő, ám brutális lelki és fizikai terrort tartó személyek, akikről még az eljáró hivatalos személyek sem gondolják, kik is valójában.
A kaposvári helyszínen egy nagyvárosi szegregátum kisgyermeket nevelő, hátrányos helyzetű lakói, míg a csokonyavisontai helyszínen a többségi társadalommal szervesen együtt élő kisebbségi származású anyukák vettek részt a képzésen.
A képzés megvalósításban volt különbség? Arra gondolok, hogy három különböző terep, három markánsan különböző csoport, ezért a projekt részeként kellett-e a képzés keretében mást oktatni?
Az anyaotthonban szervezett képzés során a magasabb iskolai végzettségűek kilógtak a meglévő tudásuk alapján, de abban mindenki egyforma volt, hogy a képzés alatt rájöttek, milyen sokat tudnak tenni saját magukért. Igen, a bántalmazott anyukák kaptak egy megerősítést, erősödött az önbecsülésük azzal, hogy képesek ellátni a feladatukat a csonka kis családjukban.
Más tekintetben alapvetően nem volt különbség a megvalósítási helyszínek között. A képzés tematikája interaktív beszélgetésekre épült, az egészséges táplálkozás bemutatása egy bőséges reggeli elkészítése és elfogyasztása közben zajlott. Recepteket is bemutattunk, egy kicsit leegyszerűsített biológiaképzés is volt. Mit miért kell enni, és mit miért nem szabad. Talán sokak számára meglepő lehet, de a résztvevők többsége korábban nem hallott még a növényi rostok élettani hatásárairól. De mondok egy másik példát is: az okostelefonokon elérhető ügyintézés bemutatása kifejezetten nagy hatást tett az anyukákra.
Éppen az eredményekről akartam kérdezni. Hogyan mérhető a siker, az, hogy van értelme az ilyen projekteknek?
Egzaktul nem igazán lehet mérni a megszerzett tudást. A képzőnek a minőségbiztosítási rendszere miatt azonban van belépési és kilépési kérdőíve, melyeben a résztvevők értékelhetik a képzést, a képző céget és az oktatókat. Ebből sok mindent le lehet mérni. Az értékelés azonban még hátra van. Magam úgy vélem, hogy minden résztvevő tudott egyet lépni a saját személyes fejlődésében. Nem állítom, hogy mostantól nem lesz szükség a hivatali ügyintézésben segítségre a hölgyeknek, de azt, hogy az okostelefonjuk nemcsak facebookozásra és messengerezésre való, hanem ügyeket is lehet intézni, azt biztosan megtanulták. Összességében elmondható, hogy mára többek lettek a projekt által az érintettek. Kizökkentettük őket a mindennapi rutinjukból, és megmutattuk, hogy a világ nemcsak olyan, amilyennek ők látják és gondolják. Hogy lehet tervezni, hogy lehet egészségesebben élni, és a gyerekeikkel való törődés is lehet szórakoztató. És persze a mobiltelefon segítségével sok információhoz juthatnak hozzá. Többen elgondolkodtak azon is, hogy milyen jó lenne befejezni a korábban elhagyott iskolát.
Hogyan tovább, elengedik a résztvevők kezét?
Mi azt vállaljuk a jövőre nézve – már pályázaton kívül –, hogy utánkövetést végzünk a résztvevők körében, mert érdekel bennünket, hogyan boldogulnak a későbbiekben. Végezetül: azt hiszem, projektünk a lehető legjobban meg tudott felelni a Pro Filii Alapítvány jelmondatának, mert a jövő valóban a gyermekeké, a felelősség azonban a miénk.
