2020. 08. 13., csütörtök, 17:14
E heti beszélgető partnerünk: dr. Gáspár Kinga, bíró, indiánkutató.
Gáspár Kinga gyönyörű, okos és kedves. S ha azt gondolnák, hogy így mindenhol azonnal megszeretik és a szívükbe zárják, nagyot tévednek. Van egy hely, ahol a kaposvári bírónak keményen meg kellett küzdeni azért, hogy elfogadják.
Ön többször járt indán rezervátumokban. Hogy kerül ki először Amerikába?
Középiskolás koromban elnyertem egy 11 hónapos amerikai ösztöndíjat. Egy észak dakotai indián törzs szeretett volna indián cserediákokat fogadni. Tévedésből engem is kiválasztottak, mert nem tudták, hogy Magyarország nem Közép, vagy Dél- Amerikában van, és a fekete hajam is megtévesztette őket.
Az első sokk után, hogy te jó ég, egy fehér nő jött hozzánk, hogy fogadták?
Nagyon vegyesen. Akadt olyan öreg indián, aki nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni velem, a legkisebb indiánok pedig megijedtek tőlem, mert a sötét hajamhoz nagyon világos a szemem, és sok gyerek nem látott még fehér embert. A szülők pusztán tréfából velem riogatták a gyerekeket, azt mondták, hogy a nagy szellem küldötte jött le közéjük, aki majd megregulázza őket.
Hogy sikerült végül elnyerni a bizalmukat?
Az imént említett öreg indiánon keresztül, akitől bocsánatot kértem a fehér emberek indiánok ellen elkövetett bűneiért. Miután látta, hogy én ezt komolyan gondolom, és hogy nagyon érdekel az indián élet, a törzsi szokások, hagyományok, elfogadott engem. Mentorált és nagyon sok olyan szertartásra is elvitt, ahol fehér ember még nem járt.
Mit tanult az indiánoktól, mi a legfontosabb az életükben?
Már az első látogatáskor feltűnt, hogy milyen fontos számukra a törzsön belüli jó kapcsolat, hogy harmonikusan éljenek egymással. Bíróként, mediátorként nagyon érdekelt az alternatív vitarendezési módszerük, ezért jelenleg is folytatom a kutatásaimat e körben.
Nőként mit tapasztalt, milyen a gyengébbik nem élete az indián rezervátumokban?
Ez törzsenként változik. A Feketeláb törzsnél például a nagymamáé a legnagyobb tisztelet, míg máshol gyengébb a női státusz. A menstruációnak azonban mindenhol nagy szerepet tulajdonítanak, azokon a napokon sok szertaráson nem vehetnek részt a nők, mert véleményük szerint olyankor a test és a lélek is egy másik állapotba kerül.
Élnek még a törzsi hagyományok a rezervátumokban?
A powwow törzsi hagyomány még él, ez egy táncos, zenés összejövetel, amikor előkerülnek a gyönyörű fejdíszek, a hagyományos öltözetek, és mindenki bemutatja a saját táncát. Tavaly abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én is kaptam egy ruhát és táncolhattam az ünnepségen. Gyakran állítják fel az izzasztó kunyhót szellemi megtisztulásra, és a síksági indián törzseknél gyakran tartanak naptáncot is.
Mennyire élnek békességben egymással az indiánok, dúlnak még a törzsi háborúk?
Ma már nincs békétlenség köztük, sőt összefognak, ha szükséges, legutóbb például az úgynevezett Dakota-olajvezeték kiépítése ellen küzdöttek vállvetve.
Átadja valakinek a tapasztalatait a rezervátumokról?
Elkezdtem egy könyvet írni, ahogy időm engedi foglalkozom vele. Online, napi kapcsolatban vagyok az indiánokkal, így mindig tudom a friss híreket a teknősbéka rezervátum mindennapjairól.
Kicsit bizarrul hangzik, hogy interneten tartják a kapcsolatot. Egy rendes indiántól azt várná az ember, hogy éljen a természetben és ne foglalkozzon a civilizációval.
Az 574 indiántörzs nagyon sokféle, és nagyon sokféleképpen él. Vannak, ahol nagyon szegények az emberek, és nem is hallottak még a technikai vívmányokról. A Navahóknál például sok otthonban még vezetékes víz sincs, a Teknősbéka rezervátumban azonban a háztartások többségében már ott van az internet.
Milyennek képzeli az indiánok jövőjét 50-100 év múlva?
A fiatalok sajnos nem igazán követik az ősi hagyományokat. Többségében nincs már kötelező nyelvi oktatás, a nagyszülőkre hárul a feladat, hogy megtanítsák az ősi törzsi nyelvet, amely azonban egyre inkább kihal. Az is probléma, hogy az indián nők nagyon fiatalon szülnek, 40 évesen már nagymamák, korán meghalnak és magukkal viszik a tudást. Nehéz lesz így megőrizni az identitásukat.
